… de mostanában rengeteg dolog idegesít, ami azelőtt sohasem. (tovább…)
..egy darabot a szívemből.
Nem most történt, de eszembe jutott, és gondoltam megosztom veletek:
Volt szerencsém részt venni egyházismeret órán az elmúlt évek valamelyikében, amit egy floridai teológus professzor tartott nekünk. Az óra maga rettenetesen töményre sikeredett, nehezen tudtunk vele azonosulni, mi, huszonévesek. Azonban a professzor úrral egyszer egy bögre kávé mellett érdekes beszélgetésbe keveredtem, aminek kapcsán feltettem a kérdésemet. Azt a kérdést, amire szerintem sokan kerestük már a választ, de sohasem találtuk.
Mégis mit jelenthet a mai kor embere számára a Tízparancsolatban a ,,Ne paráználkodj!”?
Persze gondolhatjátok, hogy ez azért így elég meredek, mármint a kérdésfeltevés, és egyáltalán ez az egész helyzet, de abban a pillanatban, ez nem tűnt kivitelezhetetlennek. Úgy éreztem, tudnom kell mit gondol róla egy teológiában jártas ember (ha már Laci atyát mégsem vonhatom ez ügyben kérdőre).
A válasz annál is meglepőbbre sikeredett. Elmondta, hogy ha mai nyelvre kellene lefordítania ezt a parancsolatot, és átültetnie a modern kor világába, akkor vegyünk egy pofon egyszerű, hétköznapi példát. Akárkivel érzelmi kapcsolatba keveredünk, akarva-akaratlanul neki adunk egy darabot a lelkünkből, és így már sosem leszünk képesek a jövőbeli nagy Ő-nek teljes egészében odaadni magunkat. Mindig ott motoszkálnak majd a fejünkben az emlékek, a megélt, a (meg nem élt, de) vágyott pillanatok; hogy jól döntöttünk-e anno, hogy elhagytuk; és ezek a dolgok megakadályoznak minket abban, hogy minden erőnket beleadjuk életünk kapcsolatába. Nyilván ez a helyzet súlyosbodik a partnerek számával egyenesen arányosan, ezért próbáljuk meg úgy élni az életünket, hogy a későbbiekben ne kelljen a múlton töprengenünk.
Miután meghallgattam, a naeztjólmegszívtam volt az első gondolatom, mint ahogyan szerintem a korombeli többségnek, és ráébredtem, hogy ez már törvényszerűen mindig így lesz. És nem azért, mert egy teológus professzor mondta, nem azért mert a Tízparancsolatban bele van írva, hanem mert ha jobban belegondolunk sohasem feledheted a múltat. Csinálhatsz úgy, mintha mi sem történt volna, de mindig is ott lesz az a bizonyos motoszka életed egy- és sokfejezetes fiúiról a fejedben, sohasem fogod elfelejteni, hogy ők is részei voltak az életednek.
Mégis mit tehetsz? A múlttal semmit. Fogadd el, és törekedj arra, hogy a jövőbeli könyvedben minél kevesebb rövid fejezet legyen.
Űr
Márciusig nem tudtam mi az, elveszíteni valakit. Sokszor írtam már a veszteségekről, leginkább szerelmi témakörben, de akkor még nem tudtam, hogy az igazi veszteség örökre szól, és utána egy olyan űr marad a lelkedben, amiért senki és semmi sem kárpótol.
Négy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy szavakba tudjam önteni a lelkemet. Erre pedig azért volt szükség, mert nem tudok együtt élni a hiánnyal, és bíztam benne, hogy majd így megváltozik valami. Talán így is lesz..
Amikor elveszítesz valakit, akit születésed pillanatától fogva ismersz, akinél jobban senkit sem szeretsz ezen az igazságtalan és aljas világon; aki ott volt életed minden fontos és apró pillanatában.. akkor kártyavárként összeomlik minden: a tested, a lelked, az életed. Nincs senki, aki a helyére léphetne, mert Ő pótolhatatlan. Ő maga volt a csoda.
Rettenetes űr van a szívemben. Félek az egyedülléttől, rettegek a gondolataimtól, a fényképektől, az emlékektől.. mindentől, ami Rá emlékeztet. Nem merek takarítani, mert mi van, ha előkerül valami, amit ő kapott, amit ő írt, ő adott. Leírhatatlan és élesen fájdalmas érzés, semmihez sem hasonlítható. Próbálok struccpolitikát folytatni, és élni az életemet, ahogyan Ő és mindenki szeretné, de NEM MEGY! Nem vagyok erős, mint Ő. Gyenge vagyok, végtelenül szerencsétlen és gyenge.
Tudtam, hogy egyszer írni fogok, és tudtam, hogy fájni fog, de az, hogy most kopognak a könnyeim ezen a billentyűzeten, az már nekem is sok. Hogy tudnék megbirkózni ezzel a feladattal? Hogy tudnám továbbélni az életemet, ha Ő már nem lehet velem? Nem akarok ünnepeket, nem akarok karácsonyt, nem akarom az esküvőmet és nem akarom, hogy a gyerekeim nélküle nőjenek fel, mert amit ő adhatott volna nekik, azt már semmi sem pótolhatja.
Most visszadugom a fejemet a homokba, és belemosolygok ebbe az átkozott világba, hadd higgye mindenki, hogy minden rendben van.
Plazmafizika
Dé plazmafizikus. Utoljára hat éve találkoztam vele, de erről az apróságról megfeledkeztem. Na most képzeljünk el egy átlag plazmafizikust! (Már ha el tudjuk képzelni, hiszen amég a szó második tagjával már találkoztam az előbbivel elég ritkán lsd. plazmatévé 
). Szóval Dé egy tök átlagos 25 éves srác Adidas cipőben és rövid nadrágban. Eszméletlenül jófej és még barátnője is van. Na most ez így elég összetett. A buli közepére nagyjából összeraktam a képet, és nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, tulajdonképpen mi is az a plazmafizika. Nevet. Kérdezte van-e rá 7 évem, amire természetesen rávágtam, hogy jobban szeretném ha most tudhatnám meg. Erre Dé előhozakodott egy szűk egyórás magyarázattal, ami bármilyen hihetetlenül is hangzik, de még egy ilyen abszolút humán beállítottságú embernek, mint amilyen én vagyok, is tökéletesen érthető volt. Csak úgy röpködtek a deutériumok, a lítiumok és tríciumok, a gamma sugár és az alfa…és miközben folyton eszembe jutott valami okosság az egykori fizika órákról, megvilágosodtam 
.
Serendipity
Ami első hallásra zagyvaságnak tűnik, arról könnyen kiderülhet az ellenkezője. Ez a szó létezik, és mostantól használni is fogom, mert a szívembe férkőzött, mélyen beleásta magát, és onnan nem mozdul. Nem is baj. Így kellett történnie. Mindig is hittem a sorsszerűségben, olykor szörnyenőrültenbetegesmódon figyelem a jeleket, mert hiszem, hogy a sors (de nevezhetjük Istennek is..) választ ad minden kérdésünkre, csak koncentrálni kell. Ez főleg a döntéshelyzetekre és a mélypontokra igaz. Tegnap miután az egész napot bebábozódva töltöttem a szombat esti partit követően, estére annyira meguntam az Animal Planetet (ami egyébként az egyik szívemcsücske), hogy DVD után néztem. Kezembe akadt egy szörnyen gagyi, alkoholos filccel írt cím. Gondoltam a jómagam társaságában töltött vasárnap estéhez ideális. Beraktam. Már az első öt percben világossá vált, hogy a választás sorsszerű volt. Amolyan ,,fortunate accident”, amit kedves fordító kollega ,,véletlen lelemény”-nek fordított és amitől kis híján kitéptem egy marék hajamat. Miért nem felelt meg neki a ,,szerencsés véletlen” vagy a ,,véletlen összeesés”; ,, szerencsés baleset“? Persze biztosan sokan vannak, akiknek a lelemény ugyanazt jelenti, mint fordító haverunknak, de nekem az árnyalatni különbség ellenére valami egészen mást. Talán ezért nem választottam a fordítói specet. Viszont ami a fordítási praktikáknál sokkal fontosabb, az maga a film. Nem egy akkora alakítás, hogy Oscar-díjjal jutalmazzuk (ahogyan nem is tették), de az a kategória, amit érdemes megnéznünk, ha végtelenül romantikusak vagyunk és ha hiszünk a sorsszerűségben. Serendipity. Ott van mindenütt, csak meg kell látnunk. És ha megláttuk, már csak értelmeznünk kell. Ami engem illet, mindig ez a legnagyobb buktató az adott történetben.
Érte mindent!
Itt az ideje, hogy összekaparjam a darabjaimat, és írni kezdjek.
Tény, hogy feje tetejére állt a mesevilág. Nyár van, és itthon ülök a gyerekszobában könnyeimet morzsolgatva.. Szaladnak a napok, mindjárt szeptember. Hiányoznak a barátok, hiányzik a Balaton és minden, ami eddig hozzátartozott a szünethez. De most erre nincs idő, vagy ha van is, csak sokkal kevesebb. Anya lettem, házvezetőnő, ápolónő és feleség… Olyan gondokkal kell szembenéznem nap, mint nap, amikkel még sohasem szembesültem, de bírom a gyűrődést, talán sokkal jobban, mint azt eleinte hittem. Valahogy úgy megy ez, hogy kifele erős, legbelül romokban, és tök egyedül. Nevetségesen hangzik, hogy a történtek ellenére magamat sajnáltatom a világhálón, hiszen most nem rólam kell, hogy szó essen, hanem arról a nőről, akit joggal mondhatok példaképemnek, aki most is olyan erős, hogy le a kalappal, pedig Ő sem számíthat senkire, csak leginkább önmagára. Úgyhogy amint kiírtam magamból, ami bánt, újult erőre kapok és csinálom a dolgom, mert sosem jutunk előrébb, ha engedünk a padló-effektusnak. Szeretnem kell és rengeteget adnom, hogy a teher amit eddig a vállán hordozott átkerüljön az enyémre és tovább forogjon a világ amit Ő épített fel és aminek védőburkában éltük eddigi életünket. Minden megy tovább, csak kicsit másképp. Ha egyedül, hát egyedül, de megteszem.. Érte bármit, és MINDENT!
Az örök talány
Amikor aludhatnál sokáig (és másnap ráadásul buli van), miért kelsz fel váratlanul 7 órakor; és amikor korán kell kelned (9 óra alvást követően is) miért vagy törvényszerűen álmos?
Ezek a kérdések legalább annyira foglalkoztatnak, mint az, hogy az ásítás miért ragadós..
