Már megint gusztustalan dolgot műveltem. Már ezerszer megfogadtam, hogy nem teszem, de nem bírtam magammal..

Azt hiszem igaz az a meglátás, miszerint a párok egymáshoz idomulnak egy idő múlva. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Az is igaz, hogy velünk is ez történt. De elég súlyosan. Ami miatt viszont egy cseppet sem bánom az az, hogy általa pozitívan változtam, még ha ezt a megszokott környezetem nem is tolerálja. Lehet, hogy már csak az Ő vicceit értem, lehet, hogy most már a mi közös értékrendünket követem, de ez még önmagában nem is lenne rossz, hiszen nem egy elvetemült szekta tagjai vagyunk, csupán így gondolkodunk. Ami aggasztó az az, hogy összekülönböztem a nézeteim miatt másokkal. Másokkal, akikkel eddig nagyon egy hullámhosszon voltam, most pedig egy hatalmas szakadék választott el tőlük, lazán átugorhattam volna, de nem éreztem úgy, hogy nekem az jó volna. Talán nem is az értékrendünk miatt volt így, lehet, hogy csak az adott lelkiállapotunk különbözött, mindenesetre rossz volt átélni, ahogyan 3 ismerős ismeretlen vitatkozik. Mert azok vagyunk. Ismerős ismeretlenek. Még ha voltak is idők,amikor úgy éreztem, hogy a legszorosabb barátság köt össze minket, tegnap megfordult a fejemben, hogy talán sohasem bíztunk igazán egymásban. És ha netán az érzelmi viharok közepette titkokat bíztunk a másikra, utána tudat alatt féltünk, nehogy azt a másik bárkinek is elmondja.  Lehet, hogy ez csak illúzió és csak a mostani szemszögemből tűnik így, hiszen mindezt nem éreztem egészen idáig. Nem vagyok bosszúálló-leginkább azért nem, mert eddig ha véletlenül bosszút is akartam állni, akkor is én húztam a rövidebbet, így hamar leszoktam róla -, nem kell csak azért szeretni, nehogy elmondjak valamit valakinek, mert úgysem mondom el, ha tudom, hogy ne. Nem vagyok kavarógép, tőlem aztán nem kell tartania senkinek. Vagyis: Csak ha tényleg, igazán fontos a barátságom, az aki vagyok, azzal együtt ahogyan gondolkodom-még ha az részben más is, mint a megszokott-, CSAK akkor! De akkor szíves örömest, mert nekem fontosak vagytok!

(Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írjak.  Írjam le amiket a képeken látok, vagy írjak valami egészen másról. Meséljem el az élményeket, amiket úgysem tudnék érzékeltetni veletek, vagy szóljak arról, ahogyan éreztem, amiket tanultam és ahogyan megismertem a határaimat.. Azt hiszem már most tudjátok melyiket választottam. )

 

 

 Az elmúlt időszakban rengeteg dolog megváltozott. Köztünk és az életünkben. Még nincs egy hete, hogy Pomázon vertük fel sátrunkat. A költözés borzalmas volt, rádöbbentem, hogy erősebb vagyok, mint azt valaha hittem. Testileg és lelkileg. Talán még most sem értem el a tűréshatárt, de nagyon közel voltam hozzá. Tudtam, hogy sokan büszkék lennének rám, ezért küzdöttem.  

 A köztünk lévő bonyodalom már a nyaralás előtt érzékelhető volt, és annak ellenére, hogy igyekeztünk tudomást sem venni róla, sajnos végigkísért minket egészen mostanáig. És hogy miről is beszélek? Szerintem nincsen olyan kifejezés, ami kellőképpen tükrözné az „ elhidegülésünket”, de ez sem a megfelelő. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy más dimenziókban kezdtünk el létezni. Ezek a dimenziók egymástól merőben különböznek és iszonyatosan távol vannak egymástól. Elbeszéltünk egymás mellett, nem figyeltünk a másikra, monotonok és unalmasak lettek az együtt töltött órák, és ráadásul még ezekből is kevés jutott nekünk. Két ember lettünk a metrón, akik állnak egymás mellett, de a tekintetük sohasem találkozik.

A nyaralás hasonlóan alakult. Félreértések félreértéseket követtek, támadtunk, harcoltunk, vívtunk egymással és hogy ezt kevésbé érezzük olyan sok programot szerveztünk, hogy véletlenül se maradjon időnk magunkba szállni. Ezek a programok mesések voltak, merültünk búvárfelszerelésben, palackkal, voltunk Pulában, hajókáztunk, kirándultunk, strandoltunk, jókat ettünk-ittunk.. de valahogy mégsem együtt voltunk ott. Ezt addig húztuk halasztottuk, hogy végül elértük a határt, ahonnan kétfelé ágazott az út. Vagy összeszedjük magunkat, vagy.. És kimondta, amit az elmúlt 11 hónapban még sohasem és amitől annyira féltem. Szerencsére VAGY kötőszó állt előtte, de  nagyon megijedtem. Tudtam, hogy szeretem és ha eddig működött most sem adhatjuk fel. Aztán Ő is megijedt attól, ami elhagyta a száját és a nagy sírás-rívás közepette átöleltük egymást. Na ekkor nyílt meg a két univerzum közötti átjáró és azt hiszem átlépett az enyémbe. Azóta erősebb a kapocs, mint valaha. Lehet, hogy kellenek ezek a határok, még ha bennük is van a lehetőség, hogy elbukjuk? Kellenek, hogy rádöbbentsenek minket, mit csinálunk rosszul?

Így visszanézve nem maradt más, csak a szép emlékek, a mosolygós, szeretős képek és a tudat, hogy összetartozunk, lassacskán egy éve.

 

 

Hazaértünk Horvátországból, egyszerűen mesés volt, éppen ezért tartozom egy élménybeszámolóval is, de egy hatalmas költözködés kellős közepébe csöppentem, így egy pár napig még a türelmeteket kérem!

Addig is jó olvasgatást!

… és GRATULÁLOK!!!! Magamnak.. Ez egy ilyen önző post, az is kell néha -hiszen úgysem jellemző, ez egyszer kibírjátok :D .

Maximalizmusomból eredő problémák ide vagy oda, megérte. Még csak most kezdődik az életem! Egyrészt 19 évesen kaptam egy szakmát, ami még bármikor nagyon hasznos lehet (az elsajátított ismeretekről nem is beszélve), az emelt angol érettségimmel pedig VIP belépőm van az egyetemre. Kell még valami? Igen. Ő. De ilyen téren is minden rendben, hamarosan nyaralás és miegymás. Kivételesen 100%-ig elégedett vagyok. Ezt jól jegyezzétek meg!

És íme a Péter Rózsás hagyomány, a fotózást nem hagyhattuk ki! (Enn, Neked hogyan állt? ) Én imádtam! Ilyen büdös ruhadarab még soha életemben nem ért a testemhez, a sapiról nem is beszélve, ami ki tudja kinek a tetves fején volt az elmúlt években. Az élmény maradandó, és ez a lényeg!

Mivel, hogy hetek óta problémát jelent az elalvás, tegnap úgy döntöttem, hogy előkeresem a régi könyveimet. Találtam is egy pszichológiai témájút (egy időben csak ilyen könyveket olvastam), amiben találtam valami egészen érdekeset. Legalábbis számomra érdekes dolgot.

Perfekcionizmus a becses neve. Aki egy kicsit is konyít az angol nyelvhez, már tudja miről beszélek. Hívhatjuk maximalizmusnak is, de annál vészesebb. Lássuk, mik is az általános “tünetek”:

,,Nem elég számukra a jó kategória, ők jobbak akarnak lenni, mint mások. Egyfelől alkalmatlannak és gyengének érzik magukat, másfelől viszont tele vannak irreális kívánságokkal és váradalmakkal. Gondolatban állandóan olyasmit hajszolnak, ami nincs, és feltehetően nem is lesz meg nekik. Tökéletességre törekednek, és mégis úgy érzik sorozatosan csődöt mondanak. A depresszió kialakulása már csak idő kérdése…. “

Hogy miért találtam érdekesnek? Mert én ilyen vagyok. Nem tudom hol kezdődött, de ez van. Belebolondulok, ha valami nem stimmel és megőrülök, hogyha nem tudok 120%-ot nyújtani. Persze nincs olyan ember, aki erre képes lenne, de én mindig megpróbálom a lehetetlent. Ezzel viszont csak azt érem el, hogy kiborítok mindenkit a környezetemben, és ami még rosszabb, hogy magamat is tönkreteszem. Belátom, ez van, de hogyan tovább? Gondolkodjak másképp, mondják az okosok. Ez fontos is, de hogyan kezdjek neki? Ma azzal próbálkoztam, hogy tanulás közben sokszor felidéztem kedves gyerekkori pajtásomnak történeteit, aki egyszerűen nem tanul és kábé ugyanott tart ahol én és a vizsgái is mind megvannak. Ez egy olyan lelki löketet adott, hogy csak úgy brillíroztam. Hiszen ha Ő nulla tudással el tudja adni magát, akkor én viszonylag naggyal… Hehehe.. Menni fog.

És ha már a könyv a téma, találtam benne más valamit is. ,, Akit nem igenelnek, az nem tudja elfogadni saját magát.”- és ezt követően felsorolnak jó néhány szeretethiány okozta tünetet. Pl.: Állandóan bizonyítania kell magának és másoknak, hogy ki ő és mire képes, fél attól, hogy hibázik és kudarcot vall, perfekcionista ( :D), falakat emel maga és mások közé, domináns hatást kelt, pedig nagyon bizonytalan, éhezi a tetszést, az elismerést, a dícséretet.. satöbbi.

Na most, hogy analizáltam magam, rádöbbentem, mi a bibi, de azt hiszem képtelenség rajta változtatni. Vajon a folytonos elismerések, előre lépések segítenek majd, vagy már belehajszoltam magam a mókuskerékbe és nincs kiszállás? Mindig jobbat és többet akarok majd? Tönkre fogom tenni magamat? Banyek.. (Ha valaki ismer egy jó pszichológust.. :D)

(Most már mindjárt jövő hét és vizsgák. Ha azt nézem, hogy utána Hawaii, akkor jujjdejó, de ha azt, hogy hogy állok, akkor ajjajj. A családom kijelentette, hogy annyira idegesítem őket, hogy vagy költözzek egy lakatlan szigetre, vagy ők hagynak el-legalábbis a vizsgaidőszak idejére  . Tény. Iszonyatos paragép vagyok és már a magam agyára megyek sokszor, de biztosan nem csak én vagyok ilyen bonyolult.. Maximalista vagyok, a lécet mindig a lehető legmagasabbra helyezem. Már pár centivel lejjebb tettem, de még mindig nyújtózkodnom kell, hogy elérjem. És ettől kész idegzsába vagyok. Aludni sem tudok. Valahogy mindent elfelejtek egy hét alatt. Így persze, hogy izgulok. Főleg,hogy a háromból kettő angolul.. Szóval legyen már jövő hét szombat!)

Az utána tart csak igazán életben. Attól görbül csak felfelé a szám. Először is nagytakarítás Pomázon(hogy júliusban csak költözni kelljen), aztán már csak kozmetika, épülés-szépülés, végül kocsiba beeeeeeeee és meg sem állunk Rabacig. Csak Ő és én… :$

Egy kedves olvasóm üzente, hogy most már igazán írhatnék a szingli csajokról is. Hidd el, írnék én, de ez a rózsaszínű felhő megakadályoz benne. Mert ez az oldal sokkal szebb. Mondhatjuk, hogy a szingli lét boldogít-egy darabig talán(szusszanásig), de örökre nem. Vannak monogám típusú nők is, akik akkor boldogok,ha a maguk úrnői. Oké, biztosan van ilyen. De szerintem úgy szép az élet, ha zajlik, és nekem csak azóta ilyen, amióta megtaláltam a másik felem. És most nem is az andalgásról beszélek, azt már elég jól kiveséztem . Viszont… hatalmas nagyokat tudunk veszekedni.  Olyan brazil szappanoperába illőket. Én sírva kiabálok, ő jön- megy és csapkod.. Ezt általában hetente beiktatjuk, nehogy ráunjunk a monoton hétköznapokra. Na ezt hol csinálja meg egy szingli csaj? Hol tud ekkorákat drámázni? Ez csak is egy kapcsolatban lehetséges. Egy ilyen temperamentumosban, mint a mienk. (Persze ehhez mindig hozzátartozik az édes kibékülés is..-ez megint más tészta ). Ha pedig olyan a kapcsolatod, lehetsz kicsit szingli is, barátnőzhetsz, csacsoghatsz… De azért mégis jobb tartozni, igazán tartozni valahova.

Vizsgaidőszak. Az agyam meg sem áll, zakatol, idegbajt kapok. Mivel állandóan azon jár az eszem, hogy mi van még hátra és mekkora hülye vagyok, így az “alvókám” úgy döntött, feladja a szolgálatot. Tegnap este-egy átmulatott földvári éjszkát követően- már majd leragadtak a szemeim 11 órakor. Lefeküdtem aludni. Szerintetek hány óráig forgolódtam? Úgyse találjátok ki! Hajnali 4 után sikerült elaludnom. Fájt az oldalam, melegem volt, aztán még jött az a molylepkés sztori is.. Azt hittem már sosem alszom el. Tanulni és olvasni fáradt voltam, de az álom váratott magára. Csak azok a nyomorult gondolatok mászkáltak jobbról-balra, balról -jobbra és ennél szörnyűségesebbet nem tudtam elképzelni. Persze ez a napom agyon is volt vágva és nem tanultam jóformán semmit sem. Miért nem tudok aludni? Valóban a vizsgák miatt, vagy mert hiányzik, vagy mert sok mindent nem tudok mire vélni?

Eljátszott és visszanyert bizalmak, elvesztett és visszakapott barátságok.. Az élet mindig újat produkál. Hogy is tudnám felvenni a ritmust?!

Egyszóval gondolat az van bőven, csak ennyi azért mégsem kellene. Asszem’ most már szelektálnom kell.

                     

Rengeteg minden összegyülemlett a fejemben, ki kell adnom magamból, ezért írok ma Nektek.

Tucatnyi lakásnézegetés után úgy döntöttünk feladjuk. Elegünk lett. Hogy van pofája egyes embereknek elkérni annyi pénzt amennyit, azért amiért?! Szóval költözünk. Pomázra. Kis szívem bátyjáék éltek a lakrészben 7 évig a két gyerkőccel, szerintem pillanatnyilag nekünk is jó lesz. Nyárra legalábbis. Hiszen minek fizessünk azért, amiből nyár végén (legkésőbb) elköltözünk, arról nem is beszélve, hogy nyáron nem Budapesten akarom vakarni a fenekemet, hanem Földváron.. Erről ennyit. Viszont a nyár ideális alkalom lesz a lakáskeresgetésre. Tudom, érzem, hogy valahol kell lennie egy olcsó, full extrás, szép környéken lévő meseszép kuckónak, csak rá kell lelnem.

Köhögök. Hát persze. Nem elég, hogy még ki sem hevertem a száguldozásom okozta kellemetlenségeket (a héten még jobban fáj, mint a baleset napján-az okosok azt mondják gyógyul), erre ma utazok Kaposvárra IC-vel. A MÁV is ahelyett, hogy sztrájkon töri azt a hülye fejét, talán gondolhatna arra, hogy ha kint 20 fok van, akkor a vonatban nem kell 12 fokot teremtenie, mert a kedves utasok hozzáfagynak az üléshez. Szóltam a kalauznak, Ő intézkedett. Naná, hogy még hidegebb lett, mint előtte. Szerencsére nem voltam egyedül a problémámmal, de ez nem vigasztal..

Befizettük az utazást, biztosítással, mindennel együtt. Már csak ez éltet. Nyomorék vizsgák, magamat szarrá tanulás.. Utána meg a jól megérdemelt pihenés. De jó lesz!!!

De azt megint nem értem, hogy miért nem küldik már ki a felvételi jelentkezésemet igazoló levelet. Mindenki megkapta legalább két-három hete. Telefonáltam. Beérkezett, csak hoppika, az országban 3-4 gyereknek nem küldték még ki, és én is köztük szerepelek. Oké-oké, semmi probléma, no para. De már azóta is eltelt egy hét.. :s

És erre még itt van ez a szépségkirálynő választás.. Ma reggel röhögőgörcsöt kaptam a TV előtt, mert nem hittem el, hogy ők a jelöltek. A 21-ből 5 szép, 10 helyeske, 6 legalább kifejezetten csúnya. De ekkor még nem is szólaltak meg. Utána az öt 3-ra csökkent, a 10 pedig 4-re. Önbizalomban nincs hiány. Kiváncsi leszek. Ha kimegyek az utcára, kapásból összefutok 10 szépségkirálynővel, a mostani jelöltek többségét viszont valószínűleg észre sem venném a nagy rengetegben. Tavaly jogos volt a győzelem, idén csak akkor tartom jogosnak,ha a három potenciális jelöltem valamelyike kapja a koronát. Emberek! Mégiscsak Ő lesz Magyarország legszebbje. Akkor már legyen szép. Meg okos is, az sem árt néha. (A témára még visszatérek.)

Ami öröm és bóóódoccság az az, hogy tíz hónapja kéz a kézben és dúl a szerelem. (L) Sose legyen másképp!

Ki gondolná, hogy itthon, a négy fal között is száguldozhat az ember, ráadásul még otromba baleseteket is szenvedhet? Na hát ezaz. Én sem gondoltam ebbe bele, amikor a konyhából az emeltre tartó száguldozásom során belebotlottam egy felmosó vödörbe és egy porszívó zsinórba, aminek következtében a jobb oldalammal és karommal nekizuhantam egy lépcsőnek. De nem akármilyen lépcsőnek. Hála a sok szinteltolásnak, egy nagyon kemény, nagyon éles járólappal kirakott lépcsőről beszélünk. Mozdulat mozdulatot követett és én ott találtam magam a földön, nem kaptam levegőt és úgy fájtak a bordáim, a hátam, az oldalam és a karom, hogy azt hittem ott maradok. A mozgás sem volt ezek után az erősségem, így a balesetin kötöttem ki, miután “köpni-nyelni” nem tudtam. Kék-zöld és lila színekben pompázva sétáltam be az ügyeletes dokihoz, aki röntgenre és ultrahangra küldött. A kórházi labirintusban kis híjján elvesztem, de végül a cicikidobós röntgen és a bugyiletolós ultrahang után közölték a jó hírt: Szerencsésen csak a csonthártyám sérült. Így hát vidáman, de sajogva ballagtam haza. Azóta is kegyetlenül nézek ki, mint akit valaki jól agyonvert, de ez már magától is elmúlik, ha pihentetem. Viszont most búcsút mondhatok a Desire biciklizéseknek(annyira jó volt hétvégén Veled!!! (L) ) és az edzőteremnek legalább 2 hétig. De nem adom fel. Jövő héten, ha törik, ha szakad, megyek Balatonra. Megígértem!

Ilyenkor eszmélek csak rá, mennyivel biztonságosabb 28 négyszetméter.