Locsifecsi

Ma magyar órán  a szövegértést gyakoroltuk. Halál unalmasak szoktak lenni ezek az órák,de kivételesen találtam benne egy csöpp kis izgalmat. Habár a feladat elvégzéséhez nem sok kedvem volt,a szöveg nagyon megfogott. Arról szólt,hogy állandóan fölöslegesen beszélünk. És tényleg így van. Már régóta nem arra használjuk a “beszélőkénket“,hogy értelmes és fontos dolgokat közöljünk a másikkal,hanem csak lotyogunk,közhelyekkel dobálózunk és a legfrissebben hallott pletykákat igyekszünk minél előbb megtárgyalni(persze azt mondván,hogy köztünk marad-de amit már néhány ember tud,az nem marad titokban). Régebben őseink csak a legeslegfontosabb üzeneteket osztották meg a másikkal,ekkor még csak a kommunikáció kezdetleges formája alakult ki,aztán a finnugor nép is még elég szűkszavúan fogalmazott,ma meg már odáig fajultak a dolgok,hogy ha kell,ha nem,be nem áll a szánk. Igen,mosolyoghattok,hiszen én élen járok a fecsegésben,mindig beszélgetek valakivel,de nem azért mert unatkozom,hanem mert úgy érzem magam jól,ha megoszthatom valaki mással a gondolataimat és hallhatom az ő véleményét is különbőző témákkal kapcsolatban. Ilyen társas lény vagyok . Persze sokszor jobban tenném ha befognám a számat,mert van,hogy túl elhamarkodottan ítélek,van,hogy hirtelen felindulásból olyat mondok,amit később rendesen megbánok,de ugyanakkor vannak helyzetek,amikor jobb ha az ember a sarkára áll és kinyílvánítja a véleményét. (Naná,hogy mindig én vagyok “vélemény kisasszony”,mert -habár mindenkinek megvan a véleménye- én ezeket általában közlöm is- sokak bánatára,de ez van..). A másik véglet,aki sosem szól egy szót sem. Nem értem,hogy bírnak magukban tartani annyi mindent.. Vagy nincs is gondolatuk semmiről?Nincs önálló véleményük? Ha hallanak valamit,rábólintanak,és az nekik jó? Nem hiszem. Ebben is-mint minden másban-meg kellene találnunk az arany középutat,hogy arra használjuk a szánkat,amire az való,és csak akkor ha nagyon szükséges