Dawson és a haverok

                   

Ma “halálos ágyamban” fekve,egy csomag százas zsepi mellett kapcsolgattam a TV-t és nocsak-nocsak találtam valami nagyon érdekeset. Dawson és a haverok. Egy sorozat,ami jó pár éve meghatározta az életemet. Minden szombaton a szobámban görnyedtem és csak úgy ittam a szereplők szavait. Imádtam… nagyon imádtam! Igazából egy szertartás is köt a filmhez:minden egyes rész után megbeszéltem valakivel az aznapi történteket. Lehet gyerekesen és bugyután hangzik,de ez akkoriban ez rengeteget jelentett nekem. És ha már ma így megtaláltam az évek óta nem látott sorozatot,úgy döntöttem,hogy megnézem most mit vált ki belőlem. Ugyanazt az érzést,mint akkoriban. Joey és Dawson. Az örök szerelem . Ma már mosolygom ezen a kijelentésen,de egykor még véresen komolyan vettem és éltem bele magam Katie Holmes szerepébe. És ahogy így nosztalgiáztam,ismét előtört belőlem az emlékáradat és sodort maga előtt.. De már nem fájt,inkább csak kellemes érzéssel töltött el,hogy igenis voltam én ilyen boldog is,egy lökött kis szerelmes . Szeretném újra átélni! Hogy majd jó 10 év múlva ugyanilyen szívesen emlékezzek vissza ezekre az évekre is. Már nem Ő hiányzik-mielőtt valamely közös ismerősünk bepánikolna -,sokkal inkább az érzés,amit akkor éreztem. Tudom,hogy lesz még ilyen,talán sokkal komolyabb is… Addig pedig szombatonként újra a képernyőre tapadok és nézem,miként válnak valóra az álmok a mesében.