,,letye-petye-lepetye”

 Weöres Sándor: Pletykázó asszonyok

Juli néni, Kati néni

- letye-petye-lepetye! -

üldögélnek a sarokba,

jár a nyelvük, mint a rokka

- letye-petye-lepetye! -

 

Bárki inge, rokolyája

- letye-petye-lepetye! -

lyukat vágnak közepébe,

kitűzik a ház elébe

- letye-petye-lepetye! -

 Pletyka pletyka hátán. Elkerülhetetlen. Hiszen vagy részesei vagyunk egy pletykának,vagy hallunk valamit és továbbadjuk,de valahogyan mindig kapcsolatban állunk a pletykálkodással. Normális dolog ez? Talán azért van,mert manapság egyre több a felületes kapcsolat és emiatt szükség van valamire amivel szóval tartjuk a másikat. Meg hát ugyebár a kiváncsiság. Biztosan vannak szerencsés kivételek,de sztem az emberek nagy része  nem menekülhet a pletykák elől. Én most részese lettem egy pletykának. Na de a kérdés az,hogy mit is nevezhetünk így? Ha egy olyan dolgot,aminek semmi valóságalapja,akkor nem erről van szó az én esetemben. De ha valami olyat aminek némi köze van a valósághoz,de hiányosak a háttérinformációk és emiatt olyan népdalszerűen áramlik emberről emberre,nemzedékről nemezdékre,mindenki hozzátesz és elvesz belőle,akkor már inkább utalhatok magamra. Ugyanis történt valami az életemben,ami fenekestől felforgatta a mindennapjaimat. Mondjuk,ha még csak az enyémet forgatta volna fel,nem lenne nagy ügy,de még másét is(legalább 2 emberét,de az igazat megvallva,a fél iskola ezen csámcsog.) Úgyhogy talán mindenki élete egy kicsit megváltozott általa. Nem nagy dolog,csupán egy érzés. Két ember egymásba szeretett. A kapcsolatnak elég jelentős akadálya van,de talán nem lenne olyan nehéz elgördíteni ezt,mint ahogy azt egyikük gondolja. Szóval most megy az “egyhelyben ácsingálás”,a csodára várás..,hogy majd talán lesz valahogy… Van,hogy egyikük visszalép,mert már nem bírja tovább,de egyszerűen lehetetlen,mert szükségük van egymásra. Úgyhogy amennyi időt csak tudnak,együtt töltenek.. Amolyan nyílt titokká vált ez a szerelem. Mindeki látja,tudja,beszél róla,de mégis tagadja,ha esetleg felemerülne egy társaságban. Őrült egy helyzet,de azt hiszem ez csak erre a két emberre tartozik(maximum háromra),mert hát a többiek nem igazán érthetik. Egy részt,mert villámcsapásszerűen érkezett,más részt,mert kívülről nem értheti senki,amit érzek. Olyan okos tudok lenni én is,ha külső szemlélőként követek egy eseményt. De most egyszerűen nem megy. Csak a szívemre tudok hallgatni,semmi másra,és ha a helyzet nem is a legideálisabb,remélhetőleg hamarosan az lesz és együtt lehetünk,mert már teljesen felemésztődünk a “bűnünkben”. (Ami véleményem szerint nem bűn,ezt csak ti látjátok így.) Személy szerint boldog vagyok,hogy újra tudok érezni,őszintén és úgy ahogy még csak egyszer éreztem. Szerintem ez óriási! És emiatt úgy érzem érdemes küzdeni a végsőkig is!