Valahol a béka “popsija” alatt

Igen. Ennél szebben nem is jellemezhetném a mai állapotomat. Annyira negatív,hogy már a családom is elmenekült a konyhából vacsim közben,mert nem bírták nézni a búskomor ábrázatomat. Remek! Előre szólok,hogy aki vidám sztorikról szeret olvasni, most azonnal hagyjon fel a mai postom olvasásával,mert ez igencsak negatív lesz…

Hogy is mondjam… Elegem van! De az a minden az agyamra megy kategória. Kegyetlen! A nyakam és a hátam annyira fáj az egész napos könyv fölött görnyedéstől, hogy már igazából azt sem érzem, hogy van-e.. A fejem zsong a sok “okosságtól”, aminek fele olyan fölösleges, mint kábé, hogy a szúnyogok meg lettek teremtve . Mire fel?! Ettől egyikünk sem lesz intelligensebb, mert az, hogy bemagolom a vizsgákra, az egy dolog, de ugyanezzel a lendülettel el is felejtem. De hogy idegroncs leszel, az garantált! Éljenek az idegbeteg egyetemisták! De még ha csak a tanulás… Persze nem! Megint minden bajom van. Azt hittem kilábaltam a téli depiből,de tévedtem. Ma őrületes módon magam alatt vagyok. Képes lennék az összes törékeny tárgyat a falnak vágni, vagy egy hatalmasat kiabálni, hogy elegeeeeemmmmm vaaaannnn! (A környezetem miatt nem teszem,de a feszültség megvan hozzá.) Asszem díjaznám, ha történne már valami egetrengető. Ez a “vagyitthonülökvagyasulibandenincssemmiaminekörülnitudnék” már az agyamra megy. Pedig nincs sok más választásom. Imádom az érzést, amikor minden összejön. Amikor már saját magamat sem bírom elviselni… Talán tényleg mennem kéne. El innen, jóóóó messzire, hogy eszembe sem jussanak a dolgok, amiket itt éltem meg. Szerintem ha már régóta tartózkodsz egy helyen(pl. a szobád is lehet egy ilyen hely), aminek falai már olyan sok mindent láttak- sírást,nevetést,tanulást,szerelmes éjszakákat…- , akkor egy idő múlva már annyira túlcsordul benne a sokfajta érzelem,amiket ott éltél át, hogy rád nyomja bélyegét és depressziós leszel tőle. Például ha lefekszem az ágyamra és körbenézek látom a sok kacatot, ajándékot, képet, a karcolást a falon.. és ezekről mind eszembe jut valami, aztán azokról is valami és a végén már érzem az illatokat, hallom a zenét ami ott és akkor szólt, amikor ez és az történt és a végén mindig az lesz, hogy befordulok. Persze ez lehet,hogy csak velem van így és a szobám fekvésével van a probléma,de néha úgy érzem világgá kellene mennem, egy kis pihenésre, ahol csakis új emberekkel és élményekkel szembesülnék és nem jönnének utánam a múltbéli dolgok. Talán mire visszatérnék az érzések elhagynák a szobámat, és amikor ránéznék egy rég nem látott tárgyra, az már csak egy mackó lenne a régmúltból, egy mackó, vagy egy gyűrű, vagy egy akármicsoda, ami számomra addigra közömbössé válna. Erősen gondolkodom rajta, hogy így kéne tennem…