Atomrobbantás

 Hmm… Na ja. Így néz ki most a szobám. Az összes valamire való ruhámmal,bőrönddel,utazótáskával, angyalkákkal együtt…és még sorolhatnám. A káosz úrrá lett rajtam. Lassan már ott tartok,hogy semmit sem találok és nincs mit felvennem,mert a kupacot már nincs szívem összeturkálni,szóval a maradékból válogathatok kedvemre . Rendkívül mulatságos ez az állapot. Már-már annyira kellemetlen, hogy kínomban nevetgélek. A TV-m, a hifim, a DVD lejátszóm, a hangfalak, a szendvicssütő, a vasalóm, a hajszárítóm mind nála vannak, így könnyebb a költözés, de még így is előfordulhat az az eset ,hogy a fejem tetejére is pakolnom kell,különben nem férünk be a kocsiba . A porszívó így is már egy második futamra marad, az új WC ülőke és tusolófej(állítólag jó kicserélni,mert nem lehet rendesen fertőtleníteni) talán már csütörtökön velem tart. A bizonytalanság az az állapot, amit a lehető legjobban rühellek. Fogalmam sincs mi lesz holnap, és holnapután, aztán azután. A vasárnap biztos egyedül, a többi mind kétséges. Tudom. Én döntöttem így. De változatlanul érzem, mennem kell. Meg hát mi is tartana itthon? A szobám? A megszokott csecsebecsék? Az a jó kis dohányszag? Az imádott szomszédok? Mégis micsoda?! Egyedül talán csak a családom, és néhány igazán jó barát, de tudom, hogy Rájuk bármikor számíthatok és ha nem látjuk egymást hetekig,akkor is szeretni fognak. Úgyhogy nincs más hátra,mint előre!