Fehér karácsony..sálálálálá

Oké-oké.. Teljesült. A Balaton befagyott, és két napja megállás nélkül szakad a hó. Mi kellene még? Semmi. Illetve aki hiányzik, ma már itt lesz (igaz útközben nyolc helyen eltévedt, de vigasztal a tudat, hogy már nem tud hol-vagy mégis? majd meglátjuk).

Szentesténk felülmúlta az eddigieket. Kitettünk magunkért ajándékban és a hangulat terén is. (Igaz.. A fa, amit apa vett ismét kicsi volt és ritka szép, emiatt anyu hisztirohamot kapott, de mi lányok kézbe vettük a díszeket és olyan helyes kis fát faragtunk, hogy messze földön híre ment. )

A kézzel díszített fűszertartó volt a sláger na meg a papás-mamás könyvecske, de hugi élt halt a halálfejes táskájáért és a Füleses hálóingért (ezt a kontrasztot! ). Az én Jézuskám is gazdag volt, de idén titokban tartom azt a sok szép és jót, amiket a fa alá dugott.

Angyalkák és finom sütik, degeszre evések és kandalló melege… Itthon, együtt, szeretve. Ezt kívánom mindenkinek!

                                       

Karácsonyra…

A hagyományos karácsonyfát ábrázoló képeket túl snassznak találtam, úgyhogy íme egy kis gyöngyszem képeim tárházából! :

                            

Nagyon boldog karácsonyt és sok szép ajándékot kívánok minden blog olvasómnak!

Itthon, édes otthon

Jó meleg, csillogó, illatos, fenyőárban úszó, giccsesen karácsonyi, de nekem a  legszebb és legjobb!

Itthon vagyok. Kimondhatatlan érzés volt beülni a kocsiba és leszáguldani, havas tájakat szelve hegyen-völgyön át.  Nagyon jó itthon. Pesten már az idegbetegség szélén egyensúlyozgattam a vásárlás közepén. Ennyi embert egy rakáson.. Illetve ennyi hülye és otromba embert egy rakáson én még soha… de tényleg soha nem láttam . Itthon nyugalom van. Az utcákon nagy a tömeg (a kaposvárihoz viszonyítva természetesen), estére viszont minden kihalt és üres. Egy-két kósza párocska fagyoskodik a kapubejárókban, néhány ember munkából siet haza… De ennyi! Ezzel ki is fújt. Ki ne örülne a váltásnak? Szerintem majdnem mindnyájan így vagyunk ezzel. Pest ebben az időben nagyon sok. Olyan túúúúl.

Na meg milyen klassz is volt,  amikor hazafelé Kőröshegyen megálltunk (mert már majdnem éhen haltunk) és drága jó édesapukámnak az egyetlen hatalmas ötlete a Muskátli vendéglő volt, ahol még a lámpa sem égett, úgy vártak ránk, de végül akkorát vacsoráztunk és olyan jót, hogy egy jó darabig még emlegetni fogom.

Na meg a “ropogahóatalpamalatt”. Mellettem az ablak. Kinézek és mit látok? Jóóó sok havat. Fehéret és csillogót. És az utcán semmi latyak. A hó nem szürke, hanem hófehér és nem olvad, hanem fagy. A hideget csak ebben az állapotában vagyok hajlandó elviselni. Amikor fagy és hó bortíja a tájat. Már alig várom, hogy halálra dermedjek hóangyalka kreálás közben, vagy, hogy hatalmas hógolyókból óriási hóembert faragjunk… és még efféle nyalánkságokra vágyom. És persze fehér karácsonyra, ami az utóbbi időben nem nagyon jött össze, de talán idén.. Most van rá esély, úgy érzem.

Ja és még valami: Aki ott lakik a közelben, szólna a Balcsinak, hogy idén télen legyen kedves és fagyjon be?

kori

Anya csak egy van..

Hosszú oldalakat lehetne írni róla, de én csak néhány sort szánok neki. Talán azért, mert nem tudnám az érzéseimet szavakba önteni. Akkor pedig semmi értelme nincs. De minek is kellene bonyolítani, csűrni-csavarni? Mindenkinek van egy, és valószínűleg ugyanilyen központi szerepet tölt be az életében, mint nekem. Csak bizonyára másképpen.

Önállótlan kislány vagyok. Tényleg nem az érettségivel osztogatják az érettséget, és nem a kor határozza meg az embert. Erre azok után jöttem rá, hogy felkerültem ide. Olyan problémákkal szemebesültem, amik addig sohasem foglalkoztattak, hiszen mindig volt valaki, aki megtette helyettem, vagy legalábbis segített benne. Önállóság. Nagy szó. Ki tudja hol kezdődik? Talán ott, hogy elköltözünk. Valakinek erre már 14 évesen rákényszerül, valaki később (lsd. én) és vannak nálam idősebbek, akik még otthon élnek. Emlékszem, mindig menekültem. Valahova, bárhova..csak el onnan. Például ide. Most itt vagyok. Gyakorlatilag magamra utalva, de mégsem. Hiszen még mindig ott van mögöttem a támogatás, ami nélkül igen nagy lenne a bajság, de így könnyebb valamivel (bár épp elég nehéz). Nehéz mert új, és így négy hónap után is szokatlan. Teljesen önálló majd csak akkor leszek, ha már magamra keresek. (A jelenlegi keresetemből bajosan tartanám fent magam ).

Na de…

Épp ezért jó a CsB-kedvezmény. Valamilyen formában visszahozza az otthon melegét, a mindennapi beszélgetéseket, és amolyan tudakozóként is működik. Mindössze havi 890-ért korlátlanul tudakozódhatok, így történhet meg nap,mint nap az az eset, hogy anyuval főzök és vásárolok. Rólunk tudni kell, hogy mindig is tökéletes volt a kapcsolatunk. Ez részben adódhat abból, hogy abszolút az ő tulajdonságait örököltem, illetve, hogy mindig is a legjobb anya volt. A barátnőim irigykedtek, mindenhova együtt jártunk(szoliba, vásárolni, fodrászhoz és kozmetikushoz is ), megbeszéltük az aktuális pasiügyeket és ha éppenséggel olyan helyzet adódott együtt sírtunk és együtt küldtük el melegebb éghajlatra azt aki megérdemelte.

Most itt vagyok, messze tőle, egy más világban, nagyjából egyedül (bár nem, de mégis). És hiányzik! Hiányzik, hogy velem legyen, hogy a boltban megmondja, hogy ,,ez igen szarul áll, Édesem” és ilyen nyalánkságok, amiket napról napra átéltem vele. Így hát marad a telefonos csoda, a hangfrekvencia, a ruhadarabok leírása és a hálózati tanácsadás, problémamegoldás.

Bezzeg ha hazamegyek.. Igazából otthon nem is vagyok, mert egész nap csavargunk. Próbáljuk bepótolni, amit az elmúlt hetekben elmulasztottunk. Jó így is, de jobb volt úgy. Ami biztos: Belőle csak egy van a világon!

                                

Angyalmánia

Közeleg a karácsony és minden kirakat telis- tele van gyönyörű angyalkákkal és angyalkás ezmegazzal, az összes újságban ,,léteznek angyalok vagy sem” cikkeket találunk és már-már az agyamra megy..

Miért van az, hogy most az angyal lett a divat? Én már idestova 4 éve rajongok értük, és nem azért, mert tele voltak velük a kirakatok és divatosank számított az, ha hiszünk az angyalokban, vagy az, hogyha nem, hanme mert így alakult. A mai napig nem tudom hogyan.

Ha jól emlékszem minden úgy kezdődött, hogy elveszítettem egy kedves barátomat, egy autóbalesetben életét vesztette(akkor volt 17 éves ). Igazságtalanságként éltem meg és sokáig képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörténhetett. Sokszor éreztem úgy, hogy velem van, figyel.. Nem bolondultam meg teljesen, de valami belső erő azt súgta nekem, hogy velem van lélekben. Ebben az évben karácsonykor anya vett egy csomó pici angyalka díszt a fára. Nagyon megtetszett és innentől kezdve nem volt megállás. A giccs úrrá lett rajtam . Kerestem, kutattam (akkoriban még nehéz volt angyalkás holmikra találni), karácsonykor feltöltöttem a készletet és már alig vártam, hogy jöjjön a következő, mert évközben alig találtam egyet-kettőt. Ugyanakkor elkezdtem angylokról szóló könyveket bújni, de rájöttem, hogy ezek túlságosan is elvontak nekem, túl ezoterikusak és emberi ésszel felfoghatatlanok. De elkezdtem nagyobb figyelmet fordítani a megérzéseimre és bejött. A mai napig segítségemre vannak az “angyalok”. Megérzések, és a lelkiismeretem képében jelennek meg nekem. Én nem látok fénycsóvát, nem megyek el angyallátóhoz és nem beszélgetek velük. Csupán átkereszteltem az eddigi gondolataimat. Az őrangyalom a lelkiismeretem, az a bizonyos belső hang, ami olykor-olykor súg nekem. Tényleg sokat tud segíteni,ha hiszitek, ha nem. Teljesen apró dolgokban is. Például ha nem jut eszedbe, hogy hol lehet valami, ami még előtte nap a kezedben volt, akkor az angyalkák jönnek és megsúgják neked, Neked pedig, mintha eszedbe jutna, hirtelen megtalálod, amit keresel.
Gyermetegnek és bolondosnak tűnhet ez az álomvilág, de nekem fontos. Fontos, hogy körül legyek véve csicsásabbnál csicsásabb angyalkákkal. Fontos, hogy legyen angyalkás törölközőm, ágyneműm, bögrém, tányérom, fülbevalóm, pólóm..stb-stb. Mert így érzem magam jól. Így nem vagyok egyedül.

Visszakanyarodva a téma elejére: Az viszont marhára zavar, hogy azért mert divatos, valaki magára erőlteti a dolgot. Oké-oké karácsonykor belefér. Egye fene. Az sem baj,ha valaki hisz abban, hogy angyalok vesznek körül minket. Nem baj, valószínűleg így is van, hiszek benne. De az, hogy látomásai vannak, az már nem normális, vagy hazugság (szerintem). Hiszek benne, hogy a szeretteink, akiket elveszítettünk velünk vannak lélekben. Angyalként vagy sem..

                                         

Agybajos ágybaj

Az albiban volt egy ágy. Első ránézésre barátságos, pihe-puha, kényelmes sarokülő, de az első éjszaka után rájöttem, hogy egy horror. Az hagyján, hogy amikor megfordultam, reggelig nem tudtam visszaaludni a nyikorgástól, de ráadásul még-amolyan grátiszként- a lábam felé és még balra is lejtett, tehát garantált volt, hogy ha nem kapaszkodom erősen, a földön ébredek. Így hát az ágyhoz tartozó matrac a padlóra került, tehát az elmúlt 2-3 hónapot a parkettán töltöttem. De legalább egyenesben! Csakhogy beköszöntött a hideg-úgy is mondhatnám,hogy a fagyhalál időszaka- és a földön egyre hidegebb lett,úgyhogy eldöntöttük, hogy kiiktatjuk az ágyat a matraccal együtt és veszünk egy vadonatúj, szépségeset. Vettetek mostanában ágyat? Nem kívánom. Szerintem ennyi bútorboltban még sohasem jártam. Már az elsőben találtam volna tökéleteset, de mivel limitált volt a keret, folytatódott az egyikbe be, másikból ki..áááá…őrület. Míg végül egy eldugott helyen találtuk meg a tökéleteset. Terracotta színű, hatalmas franciaágy, aminek a szélére ha ráülök, lóg a lábam a levegőben. Nem tudom elmondani, mekkora ajándék újra ágyban aludni. Nem lefeküdni, hanem felfeküdni az ágyra, és nem felállni, hanem leszállni róla. Na jó, az ágy-cserebere nem volt egyszerű (pl. beszorultunk a teherliftbe, aztán szétszakítottuk az ágyat-a főbérlőét, majd Mucur gatyáját és mikor már mi szakadtunk- a röhögéstől – és az egész gang nekünk segített, nagy nehezen helyreállt rend). Azóta, ha leteszem a fejem, reggelig fel sem ébredek.