Anya csak egy van..

Hosszú oldalakat lehetne írni róla, de én csak néhány sort szánok neki. Talán azért, mert nem tudnám az érzéseimet szavakba önteni. Akkor pedig semmi értelme nincs. De minek is kellene bonyolítani, csűrni-csavarni? Mindenkinek van egy, és valószínűleg ugyanilyen központi szerepet tölt be az életében, mint nekem. Csak bizonyára másképpen.

Önállótlan kislány vagyok. Tényleg nem az érettségivel osztogatják az érettséget, és nem a kor határozza meg az embert. Erre azok után jöttem rá, hogy felkerültem ide. Olyan problémákkal szemebesültem, amik addig sohasem foglalkoztattak, hiszen mindig volt valaki, aki megtette helyettem, vagy legalábbis segített benne. Önállóság. Nagy szó. Ki tudja hol kezdődik? Talán ott, hogy elköltözünk. Valakinek erre már 14 évesen rákényszerül, valaki később (lsd. én) és vannak nálam idősebbek, akik még otthon élnek. Emlékszem, mindig menekültem. Valahova, bárhova..csak el onnan. Például ide. Most itt vagyok. Gyakorlatilag magamra utalva, de mégsem. Hiszen még mindig ott van mögöttem a támogatás, ami nélkül igen nagy lenne a bajság, de így könnyebb valamivel (bár épp elég nehéz). Nehéz mert új, és így négy hónap után is szokatlan. Teljesen önálló majd csak akkor leszek, ha már magamra keresek. (A jelenlegi keresetemből bajosan tartanám fent magam ).

Na de…

Épp ezért jó a CsB-kedvezmény. Valamilyen formában visszahozza az otthon melegét, a mindennapi beszélgetéseket, és amolyan tudakozóként is működik. Mindössze havi 890-ért korlátlanul tudakozódhatok, így történhet meg nap,mint nap az az eset, hogy anyuval főzök és vásárolok. Rólunk tudni kell, hogy mindig is tökéletes volt a kapcsolatunk. Ez részben adódhat abból, hogy abszolút az ő tulajdonságait örököltem, illetve, hogy mindig is a legjobb anya volt. A barátnőim irigykedtek, mindenhova együtt jártunk(szoliba, vásárolni, fodrászhoz és kozmetikushoz is ), megbeszéltük az aktuális pasiügyeket és ha éppenséggel olyan helyzet adódott együtt sírtunk és együtt küldtük el melegebb éghajlatra azt aki megérdemelte.

Most itt vagyok, messze tőle, egy más világban, nagyjából egyedül (bár nem, de mégis). És hiányzik! Hiányzik, hogy velem legyen, hogy a boltban megmondja, hogy ,,ez igen szarul áll, Édesem” és ilyen nyalánkságok, amiket napról napra átéltem vele. Így hát marad a telefonos csoda, a hangfrekvencia, a ruhadarabok leírása és a hálózati tanácsadás, problémamegoldás.

Bezzeg ha hazamegyek.. Igazából otthon nem is vagyok, mert egész nap csavargunk. Próbáljuk bepótolni, amit az elmúlt hetekben elmulasztottunk. Jó így is, de jobb volt úgy. Ami biztos: Belőle csak egy van a világon!