Tavasz illat

Magam is döbbenten álltam a tények előtt. Ki gondolta volna, hogy Budapesten, amint kisüt a napocska, mindenki menekül valahova? Parkokba, Margitszigetre, Városligetbe, Duna partra.. Bárhová, ahol tavasz van. Az emberek mosolyognak, nyoma sincs a hétköznapi stressznek, lassan sétálnak, nem rohannak és színes ruhákba öltöznek, ami még több vigyort csal az arcokra. Mintha egy más világba lépnék Végre valami, aminek én is örülni tudok itt fent. Tudtam én, hogy kell lennie valaminek, amit én is szerethetek.

Mindig is napenergiával működtem, ezért az utóbbi napok időjárása igencsak kedvezett nekem. Testileg-lelkileg feltöltődtem. Egy nap kicsit több volt az időm a kelleténél és úgy döntöttem, hazasétálok a parton. Ekkor még nem tudtam miféle érzések törnek elő belőlem. Először is megfogott az a finom “balcsiillat”, aztán pedig telement a cipőm homokkal. Már jól kezdődik-gondoltam. Lesétáltam a vízhez, ahol kacsák és sirályok mókáztak, mit sem törődve a tőlünk nem messze szitkozódó autósokkal, akik ahelyett,hogy biciklire pattannának, a szomszéd sarokig is kocsival mennek, mert  megtehetik, még ha két órába telik is nekik,mire átvergődik magukat a dugókon. (De ha messzebb is laknak. A tömegközlekedés, leszámítva az embereket, praktikus találmány, csak ne vegyél levegőt és ne nyúlj semmihez ).. Szó ami szó, amég mások órákkal, sőt napokkal rövidítették meg az életüket idegességükben, én gondolataimba merültem. Felidéztem a balatoni maratoni sétákat, a kiskorombeli hattyúetetéseket, a vizibiciklizéseinket.. és azt a sok-sok szép pillanatot amit a partnak köszönhetek. Lételemem a víz. Ez fakadhat a csaknem hal csillagjegyemből, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy rádöbbentem, hogy Budapest is meg tudja mutatni a szebbik arcát, ha nagyon akarja,-vagy ha észre merem venni. Eddig ki sem láttam a hajléktalanok és a nyomor mögül, féltem kimenni az utcára, mert vagy megszakadt a szívem, vagy pedig rettegtem, hogy leütnek, kirabolnak, hozzám érnek, rám tüsszentenek… Most ott, egyedül a Duna-parton, volt időm mélyeket lélegezni(oké..ez nem vetekedhet a földvári levegővel), bámészkodni, elmélkedni az élet nagy dolgain. A nap lassacskán nyugovóra tért, és csípte az arcomat a hűvös szellő, ami annyira más volt, mint eddig..

Tavasz illata volt!!!!!

Együttélés (igen/nem?)

Ha már Rékánál belemerültünk a téma boncolgatásába, úgy döntöttem én is kifejtem a véleményemet. Bővebben.

Az együttélés -véleményem szerint- sohasem komoly elhatározás, nagyon ritka esetben előzi meg hosszas tervezgetés, amolyan spontán úgyalakulás. Azt hiszem úgy szokott zajlani, hogy egyre több időt töltünk együtt, egyre többet alszunk együtt, majd valahogy már mindig együtt alszunk. Észervétlenül alalkulnak a dolgok, majd mire észbekapunk, jön az a bizonyos mondat: ,,Te, mi akkor most összeköltöztünk?”. Legalábbis nálunk így zajlott. Utólag nem bánom, sőt, örülök is neki, mert rengeteget tanultam belőle és a saját hibáimat is előbb észreveszem.

A buktatók sora meglehetősen hosszú. Először is szükség van egy társra, aki elviseli a rigolyáidat, aki előtt semmi titkolnivalód, akivel mindig és minden körülmények között képes vagy beszélni a problémákról és akivel az örömödben is szívesen osztozol, aki előtt nem szégyelsz az lenni, aki vagy(bár ez az együttélés során hamar kiderül) és aki nem csak szeretőd és szerelmesed, hanem a legjobb barátod és akár a családod is egy személyben. Ha ez oké, akkor kevesebb lesz a baj, de még így is döcögős az út. A második alapszabály, hogy tudd feladni a függetlenséged, a szabadságvágyadat, az egyedüllétre való igényedet. Számomra ez volt a legmeredekebb. 18 évig otthon, saját szobával, akkor egyedül, amikor csak akartam. Csajbulik minden szombaton, önálló döntések és programok. Augusztusban fordult a kocka. Szörnyen feszült voltam, amiért nem lehetek egyedül(32 nm-en még a fürdőszobába sem tudtam elvonulni). Sokat sírtam, honvágyam volt (mondjuk ez csak abban az esetben áll fent, ha az ember lánya 200 km-t költözik északi irányba ). Szóval iszonyat feszült volt a légkör. Aztán kezdtem hozzászokni és ma már megbeszéljük, ha a másik egy kis egyedüllétre vágyik. Simán megoldható az ügy, de nem igazán vágyom erre, részem lett Ő és furcsa, ha nincs velem. A harmadik dolog egy kicsit furcsán hangozhat, de szerintem minden kapcsolat elején gondot szokott okozni a “másikisjárwcreésnemcikihateiselmész” . Igen, ezt nem szoktuk így kimondani, de mindnyájunkban benne van. Persze idővel ez is alábbhagy, főleg ha elkapsz egy WC-n ülve lavórral betegséget. Akkor aztán már túl vagytok a nehezén. Hiszed te! De nem. A túl sok együttlét számos ütközőbe akadhat. Ideges vagy, feszült a suli, vagy munka miatt, fáradt, fáj a fejed… ez ezúttal nem a családodon,hanem a párodon csattan. Akkor aztán jön a ,,már nem is szeretjük egymást úgy, mint a legelején”? Ebből pedig a nagy veszekedés és egymásnak hátat fordítva elalvás. Csúnyán hangzik, de már rájöttem, hogy feltétlenül szükségesek, és természetes velejárói egy kapcsolatnak, ugyanis másnap még jobban szeretjük a másikat. Meg amúgy is dög unalom lenne az élet, ha ezek az apróságok nem lennének. Aztán ott vannak az anyagiak, a háztartás, a nagyobb döntések.. És még miegymás. Tolerancia és őszinteség. Kulcsfontosságúak. Problémák mindig akadni fognak, de nem mindegy, hogy tudtok-e beszélni róla.

Ezek után állítom, hogy aki még nem kötötte össze az életét egy férfival ilyen szinten, el sem tudja képzelni milyen lehet. Én sem tudtam. A néha egymásnál alszunk és találkozgatunk teljesen más. Olyankor változtathatsz az időponton, elrejtheted a kényes részleteket. Ebben az esetben semmi tabu. Ha egy hatalmas pattanás nő a homlokod közepére, nem mondhatod le a találkát, maximum megkérheted a párodat, hogy rakjon Ő is a homlokára a pakolásból, hogy ne csak Neked játszon különböző színekben az arcod. Ezen jót nevettek és másnapra már hűlt helye lesz. Ha igazán szeret sosem fog undorodni Tőled. Ez csak egy icipici szösszenet, de kezdetben ez mind-mind nehéz, aztán úgy beleszokik az ember, hogy elaludni is nehezen megy már Nélküle.

Óll in óll.. Mindenkinek tanácsolom, hogy próbálja meg. Izgalmas dolog, nagy áldozatokkal jár, de ha valamiért, akkor a végeredményért érdemes belevágni!

                              

Nagyon Valentin..

Most ünneprontó leszek. Előre is elnézést kérek minden fanatikus Valentin nap rajongótól, de közléskényszerem van.

Ezen a héten még a csapból is szivecskék folynak. Bekapcsolom  a TV-t: szivecskés díszletek, mit vegyél a barátodnak, a Receptklubban ,,Mit főzzünk a párunknak Valentin napon?” hét van, a másik csatornán szavazhatsz, hogy melyik filmet szeretnéd megnézni csütörtök este.. És furcsa ha ez engem zavar? Ugyanis én nem TV-t szeretnék nézni Bálint napon, nem szeretnék főzni és étterembe sem menni, mert-habár ez a nap egy újabb indok az evésre- nem erre vágyom. Szeretnék gyertyafényben összebújni, egy pohárka pezsgővel, vagy vörösborral, csokit eszegetni, beszélgetni, szeretni és szeretve lenni. Nem szeretnék drága ajándékot, sokkal inkább drága perceket, vagy ha már kézzelfogható, legyen figyelmes és kedves. Nem szeretnék kapkodást és karácsonyi ajándékbontogatós fílinget, mert még ha hasonló is a két ünnep, baromira nem ugyanaz a kettő.

A Valentin nap szép dolog és egy ilyen elvetemülten romantikus léleknek, mint amilyen én vagyok, akár szüksége is lehetne arra, hogy legyen az évnek egy szeretős napja(bár itt ismét előhozakodnék a karácsonnyal, na de mindegy..). Rendben. Amerikai agyszülemény, szép és valaki nagyon jól kitalálta, de igazából lényegtelen. Nem a jól bevált véleménysablonokkal szeretnék dobálózni, de szerintem fontosabb több kicsi, mint egy nagy. Ez erre is igaz.

Tavaly azt hittem, azért zavar február 14-e, mert egyedül voltam. Idén rájöttem, hogy nem. Már-már ráerőltetik az emberre, és önfejűségemből kifolyólag a muszájt sohasem kedveltem.

Elnézést kérek mindenkitől, akiben illúziót romboltam! Itt szó sincs érzéketlenségről, csupán.. Mindenki értelmezze, ahogyan akarja.

És ha már Valentin nap, BOLDOG NÉVNAPOT minden Bálintnak! (Elsősorban Apukámnak)!

                                 

MÁV

Hol is kezdjem..

Mint mindig, ügyesen, időben megvettem a jegyemet, jó előre, már csütörtökön. Pontosan elterveztem, hogy pénteken haza megyek, majd onnan szombaton Földvárra, hogy a család se hiányozzon annyira.

Csütörtök este -jóval a jegy megvásárlásást követően- dermedten ülök a TV előtt. Sztrájk a MÁV-nál. Éljen! De aztán a műsorvezető hozzáteszi: ,, Hajnali háromtól korlátlan ideig..” Elővettem mélyre ásott optimizmusomat és vakon hittem benne, hogy pár óra alatt lezongorázzák az ügyet és minden megy majd gördülékenyen.

Ma reggel suliba rohanva a dög nehéz csomagommal elgondolkodtam, vajon mi lesz,ha nem megy a vonat, de aztán gyorsan továbbléptem: ,,Menni fog, nem tehetik ezt velem!”

Tévedtem. Egy vonat sem indult Kaposvár felé, a buszokra pedig már kora reggel minden jegy elkelt. Már-már leszakadó végtagokkal rohantam haza a pakkommal, és kétségbeesetten tárcsáztam a segélyhívóm: ,,Anya, most mi a frászt tegyek?!”

Miután pénzbehajtottam a Nyugatinál, beültem egy capuccinóra a Mc’Café-ba. Hát még életemben nem ittam ekkora szart. Úgyhogy már nem csak ideges voltam, de a hányingerem is kitartóan támogatott a nehéz pillanatokban. Végül jött az örömhír: Apa megmentette az életemet és most itt ülök, Kaposváron. Hazaértem!

A véleményem csak annyi, hogy utálom ezt az egészet. Hogy valaki más szabja meg, hogy mit tegyek és mit ne. Szerintem ha mindenki lázadozna, aki elégedetlen, akkor minden megbénulna, nem csak a közlekedés, de úgy am block az egész élet. Borzasztóan kiborító sorban állni, miközben mindenki üvöltözik és majd felrobban az idegességtől, miközben melletted három hajléktalan cigicsikkeket gyűjt a szemetesből és mialatt a mögötted álló beleliheg a nyakadba, és utána a villamososn rád tüsszentenek és az előtted álló pasas annyira büdös,hogy majd elhányod magad… Ez Budapest. Jó lesz egy pár nap nélküled!