Hahó, halihó és egy kis bocsi

Hazaértünk Horvátországból, egyszerűen mesés volt, éppen ezért tartozom egy élménybeszámolóval is, de egy hatalmas költözködés kellős közepébe csöppentem, így egy pár napig még a türelmeteket kérem!

Addig is jó olvasgatást!

Egy-két-háááá..

… és GRATULÁLOK!!!! Magamnak.. Ez egy ilyen önző post, az is kell néha -hiszen úgysem jellemző, ez egyszer kibírjátok  .

Maximalizmusomból eredő problémák ide vagy oda, megérte. Még csak most kezdődik az életem! Egyrészt 19 évesen kaptam egy szakmát, ami még bármikor nagyon hasznos lehet (az elsajátított ismeretekről nem is beszélve), az emelt angol érettségimmel pedig VIP belépőm van az egyetemre. Kell még valami? Igen. Ő. De ilyen téren is minden rendben, hamarosan nyaralás és miegymás. Kivételesen 100%-ig elégedett vagyok. Ezt jól jegyezzétek meg!

És íme a Péter Rózsás hagyomány, a fotózást nem hagyhattuk ki! (Enn, Neked hogyan állt? ) Én imádtam! Ilyen büdös ruhadarab még soha életemben nem ért a testemhez, a sapiról nem is beszélve, ami ki tudja kinek a tetves fején volt az elmúlt években. Az élmény maradandó, és ez a lényeg!

Olvasgattam..

Mivel, hogy hetek óta problémát jelent az elalvás, tegnap úgy döntöttem, hogy előkeresem a régi könyveimet. Találtam is egy pszichológiai témájút (egy időben csak ilyen könyveket olvastam), amiben találtam valami egészen érdekeset. Legalábbis számomra érdekes dolgot.

Perfekcionizmus a becses neve. Aki egy kicsit is konyít az angol nyelvhez, már tudja miről beszélek. Hívhatjuk maximalizmusnak is, de annál vészesebb. Lássuk, mik is az általános “tünetek”:

,,Nem elég számukra a jó kategória, ők jobbak akarnak lenni, mint mások. Egyfelől alkalmatlannak és gyengének érzik magukat, másfelől viszont tele vannak irreális kívánságokkal és váradalmakkal. Gondolatban állandóan olyasmit hajszolnak, ami nincs, és feltehetően nem is lesz meg nekik. Tökéletességre törekednek, és mégis úgy érzik sorozatosan csődöt mondanak. A depresszió kialakulása már csak idő kérdése…. “

Hogy miért találtam érdekesnek? Mert én ilyen vagyok. Nem tudom hol kezdődött, de ez van. Belebolondulok, ha valami nem stimmel és megőrülök, hogyha nem tudok 120%-ot nyújtani. Persze nincs olyan ember, aki erre képes lenne, de én mindig megpróbálom a lehetetlent. Ezzel viszont csak azt érem el, hogy kiborítok mindenkit a környezetemben, és ami még rosszabb, hogy magamat is tönkreteszem. Belátom, ez van, de hogyan tovább? Gondolkodjak másképp, mondják az okosok. Ez fontos is, de hogyan kezdjek neki? Ma azzal próbálkoztam, hogy tanulás közben sokszor felidéztem kedves gyerekkori pajtásomnak történeteit, aki egyszerűen nem tanul és kábé ugyanott tart ahol én és a vizsgái is mind megvannak. Ez egy olyan lelki löketet adott, hogy csak úgy brillíroztam. Hiszen ha Ő nulla tudással el tudja adni magát, akkor én viszonylag naggyal… Hehehe.. Menni fog.

És ha már a könyv a téma, találtam benne más valamit is. ,, Akit nem igenelnek, az nem tudja elfogadni saját magát.”- és ezt követően felsorolnak jó néhány szeretethiány okozta tünetet. Pl.: Állandóan bizonyítania kell magának és másoknak, hogy ki ő és mire képes, fél attól, hogy hibázik és kudarcot vall, perfekcionista ( ), falakat emel maga és mások közé, domináns hatást kelt, pedig nagyon bizonytalan, éhezi a tetszést, az elismerést, a dícséretet.. satöbbi.

Na most, hogy analizáltam magam, rádöbbentem, mi a bibi, de azt hiszem képtelenség rajta változtatni. Vajon a folytonos elismerések, előre lépések segítenek majd, vagy már belehajszoltam magam a mókuskerékbe és nincs kiszállás? Mindig jobbat és többet akarok majd? Tönkre fogom tenni magamat? Banyek.. (Ha valaki ismer egy jó pszichológust.. )

Single vs reserved

(Most már mindjárt jövő hét és vizsgák. Ha azt nézem, hogy utána Hawaii, akkor jujjdejó, de ha azt, hogy hogy állok, akkor ajjajj. A családom kijelentette, hogy annyira idegesítem őket, hogy vagy költözzek egy lakatlan szigetre, vagy ők hagynak el-legalábbis a vizsgaidőszak idejére :D . Tény. Iszonyatos paragép vagyok és már a magam agyára megyek sokszor, de biztosan nem csak én vagyok ilyen bonyolult.. Maximalista vagyok, a lécet mindig a lehető legmagasabbra helyezem. Már pár centivel lejjebb tettem, de még mindig nyújtózkodnom kell, hogy elérjem. És ettől kész idegzsába vagyok. Aludni sem tudok. Valahogy mindent elfelejtek egy hét alatt. Így persze, hogy izgulok. Főleg,hogy a háromból kettő angolul.. Szóval legyen már jövő hét szombat!)

Az utána tart csak igazán életben. Attól görbül csak felfelé a szám. Először is nagytakarítás Pomázon(hogy júliusban csak költözni kelljen), aztán már csak kozmetika, épülés-szépülés, végül kocsiba beeeeeeeee és meg sem állunk Rabacig. Csak Ő és én… :$

Egy kedves olvasóm üzente, hogy most már igazán írhatnék a szingli csajokról is. Hidd el, írnék én, de ez a rózsaszínű felhő megakadályoz benne. Mert ez az oldal sokkal szebb. Mondhatjuk, hogy a szingli lét boldogít-egy darabig talán(szusszanásig), de örökre nem. Vannak monogám típusú nők is, akik akkor boldogok,ha a maguk úrnői. Oké, biztosan van ilyen. De szerintem úgy szép az élet, ha zajlik, és nekem csak azóta ilyen, amióta megtaláltam a másik felem. És most nem is az andalgásról beszélek, azt már elég jól kiveséztem . Viszont… hatalmas nagyokat tudunk veszekedni.  Olyan brazil szappanoperába illőket. Én sírva kiabálok, ő jön- megy és csapkod.. Ezt általában hetente beiktatjuk, nehogy ráunjunk a monoton hétköznapokra. Na ezt hol csinálja meg egy szingli csaj? Hol tud ekkorákat drámázni? Ez csak is egy kapcsolatban lehetséges. Egy ilyen temperamentumosban, mint a mienk. (Persze ehhez mindig hozzátartozik az édes kibékülés is..-ez megint más tészta ). Ha pedig olyan a kapcsolatod, lehetsz kicsit szingli is, barátnőzhetsz, csacsoghatsz… De azért mégis jobb tartozni, igazán tartozni valahova.