Mivel, hogy hetek óta problémát jelent az elalvás, tegnap úgy döntöttem, hogy előkeresem a régi könyveimet. Találtam is egy pszichológiai témájút (egy időben csak ilyen könyveket olvastam), amiben találtam valami egészen érdekeset. Legalábbis számomra érdekes dolgot.

Perfekcionizmus a becses neve. Aki egy kicsit is konyít az angol nyelvhez, már tudja miről beszélek. Hívhatjuk maximalizmusnak is, de annál vészesebb. Lássuk, mik is az általános “tünetek”:

,,Nem elég számukra a jó kategória, ők jobbak akarnak lenni, mint mások. Egyfelől alkalmatlannak és gyengének érzik magukat, másfelől viszont tele vannak irreális kívánságokkal és váradalmakkal. Gondolatban állandóan olyasmit hajszolnak, ami nincs, és feltehetően nem is lesz meg nekik. Tökéletességre törekednek, és mégis úgy érzik sorozatosan csődöt mondanak. A depresszió kialakulása már csak idő kérdése…. “

Hogy miért találtam érdekesnek? Mert én ilyen vagyok. Nem tudom hol kezdődött, de ez van. Belebolondulok, ha valami nem stimmel és megőrülök, hogyha nem tudok 120%-ot nyújtani. Persze nincs olyan ember, aki erre képes lenne, de én mindig megpróbálom a lehetetlent. Ezzel viszont csak azt érem el, hogy kiborítok mindenkit a környezetemben, és ami még rosszabb, hogy magamat is tönkreteszem. Belátom, ez van, de hogyan tovább? Gondolkodjak másképp, mondják az okosok. Ez fontos is, de hogyan kezdjek neki? Ma azzal próbálkoztam, hogy tanulás közben sokszor felidéztem kedves gyerekkori pajtásomnak történeteit, aki egyszerűen nem tanul és kábé ugyanott tart ahol én és a vizsgái is mind megvannak. Ez egy olyan lelki löketet adott, hogy csak úgy brillíroztam. Hiszen ha Ő nulla tudással el tudja adni magát, akkor én viszonylag naggyal… Hehehe.. Menni fog.

És ha már a könyv a téma, találtam benne más valamit is. ,, Akit nem igenelnek, az nem tudja elfogadni saját magát.”- és ezt követően felsorolnak jó néhány szeretethiány okozta tünetet. Pl.: Állandóan bizonyítania kell magának és másoknak, hogy ki ő és mire képes, fél attól, hogy hibázik és kudarcot vall, perfekcionista ( :D), falakat emel maga és mások közé, domináns hatást kelt, pedig nagyon bizonytalan, éhezi a tetszést, az elismerést, a dícséretet.. satöbbi.

Na most, hogy analizáltam magam, rádöbbentem, mi a bibi, de azt hiszem képtelenség rajta változtatni. Vajon a folytonos elismerések, előre lépések segítenek majd, vagy már belehajszoltam magam a mókuskerékbe és nincs kiszállás? Mindig jobbat és többet akarok majd? Tönkre fogom tenni magamat? Banyek.. (Ha valaki ismer egy jó pszichológust.. :D)

A válaszod: