(Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írjak. Írjam le amiket a képeken látok, vagy írjak valami egészen másról. Meséljem el az élményeket, amiket úgysem tudnék érzékeltetni veletek, vagy szóljak arról, ahogyan éreztem, amiket tanultam és ahogyan megismertem a határaimat.. Azt hiszem már most tudjátok melyiket választottam. )
Az elmúlt időszakban rengeteg dolog megváltozott. Köztünk és az életünkben. Még nincs egy hete, hogy Pomázon vertük fel sátrunkat. A költözés borzalmas volt, rádöbbentem, hogy erősebb vagyok, mint azt valaha hittem. Testileg és lelkileg. Talán még most sem értem el a tűréshatárt, de nagyon közel voltam hozzá. Tudtam, hogy sokan büszkék lennének rám, ezért küzdöttem.
A köztünk lévő bonyodalom már a nyaralás előtt érzékelhető volt, és annak ellenére, hogy igyekeztünk tudomást sem venni róla, sajnos végigkísért minket egészen mostanáig. És hogy miről is beszélek? Szerintem nincsen olyan kifejezés, ami kellőképpen tükrözné az „ elhidegülésünket”, de ez sem a megfelelő. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy más dimenziókban kezdtünk el létezni. Ezek a dimenziók egymástól merőben különböznek és iszonyatosan távol vannak egymástól. Elbeszéltünk egymás mellett, nem figyeltünk a másikra, monotonok és unalmasak lettek az együtt töltött órák, és ráadásul még ezekből is kevés jutott nekünk. Két ember lettünk a metrón, akik állnak egymás mellett, de a tekintetük sohasem találkozik.
A nyaralás hasonlóan alakult. Félreértések félreértéseket követtek, támadtunk, harcoltunk, vívtunk egymással és hogy ezt kevésbé érezzük olyan sok programot szerveztünk, hogy véletlenül se maradjon időnk magunkba szállni. Ezek a programok mesések voltak, merültünk búvárfelszerelésben, palackkal, voltunk Pulában, hajókáztunk, kirándultunk, strandoltunk, jókat ettünk-ittunk.. de valahogy mégsem együtt voltunk ott. Ezt addig húztuk halasztottuk, hogy végül elértük a határt, ahonnan kétfelé ágazott az út. Vagy összeszedjük magunkat, vagy.. És kimondta, amit az elmúlt 11 hónapban még sohasem és amitől annyira féltem. Szerencsére VAGY kötőszó állt előtte, de nagyon megijedtem. Tudtam, hogy szeretem és ha eddig működött most sem adhatjuk fel. Aztán Ő is megijedt attól, ami elhagyta a száját és a nagy sírás-rívás közepette átöleltük egymást. Na ekkor nyílt meg a két univerzum közötti átjáró és azt hiszem átlépett az enyémbe. Azóta erősebb a kapocs, mint valaha. Lehet, hogy kellenek ezek a határok, még ha bennük is van a lehetőség, hogy elbukjuk? Kellenek, hogy rádöbbentsenek minket, mit csinálunk rosszul?
Így visszanézve nem maradt más, csak a szép emlékek, a mosolygós, szeretős képek és a tudat, hogy összetartozunk, lassacskán egy éve.
