Már megint gusztustalan dolgot műveltem. Már ezerszer megfogadtam, hogy nem teszem, de nem bírtam magammal..
Unalmamban régi képeket nézegettem. Nagyon régieket,akár 4-5-6 évvel ezelőttieket is. Siralmas, szánalmas, ocsmány.. Bármint nem a képek. Hanem a dolgok, amik azóta történtek. Minden amit én tettem és minden amit ellenem tettek. Milyen vidámak, őszinték és szabadok voltunk, mennyire tojtunk a nagyvilágra, mennyire nem érdekelt minket senkisem, mennyire nem függtünk senkitől. Mennyire nem tudtuk milyen következményekkel jár, amiket cselekszünk! Szerettük egymást. Sokan voltunk. Igen, azok a nagy-nagy szilveszterezések! De nem hogy redukálódott a számunk, de egymásra is támadtunk. Csaltunk, hazudtunk..minden ami belefér. Most már nagyon kevesen vagyunk a “régi bandából”, és már teljesen más kivitelben. Köszönőviszonyban ugyan, de a sok gonoszságtól görcsösen. Már nem árulunk el titkokat, mert nem lehet, már nem töltünk együtt annyi időt, mert így már minek. Szétszéledtünk és mindenki arra húz, ahonnan a többet reméli és nem arra, amerre igazán szeretne.
Ahogy a képeket néztem szörnyű érzés lett úrrá rajtam. Hihetetlen, hogy ahogyan idősödik az ember, mennyi bűnt halmoz fel. Sok nyűgöt akaszt a nyakába és úgy összekuszálódik, hogy élete végéig ott marad a súly, ami a szívét nyomja. Ezt éreztem. Tudom, hogy a jelenben kell élni és hagyni kell a múltat, de ha tehetném, lehet visszafordulnék és újra kezdeném. Valószínűleg ugyanott kötnék ki, ahol most tartok. Vagy ha visszamennék és nem tenném meg, amit utólag tudok, hogy baromság volt, akkor minden másképp történt volna? De lehet, hogy úgy is tök jó lenne, maximum tiszta lenne a lelkiismeretem. Nem ostorozhatnám magam, hogy ugyan, hülyelány, ezt és azt miért tetted meg és amazt meg miért nem? Miért nem láttál át a ködön és miért hagytad magad beledöngölni a földbe? Miért hittél mindenkinek, aki később a bajt hozta rád? És miért nem hallgattál az eszedre, ahelyett, hogy a szívedre hallgattál?
Megbántottam sokakat. Legtöbbször akaratom ellenére és sokszor nem azoknak okoztam fájdalmat, akik megérdemelték volna. Egyre többen vannak, akiket nem szeretnék látni soha többet és egyre kevesebben, akiket őszintén szeretek. Normális ez? Mindig is utáltam a haragot, de a békére törekedni nem érdemes. Mindig lesz valaki aki a hátadba állítja a nagykést, csak várd ki a végét.
És ami a legszomorúbb, hogy mindannyian ugyanúgy kezdtük. Kis angyalkaként, vidáman, kiegyensúlyozottan, szeretetre - nem utálatra- teremtve. És most hol vagyunk? Na ezen érdemes elgondolkodnunk.
