Én

Szeretnék egyedül lenni! Csak a gondolataim és én. Szeretnék egy külön szobát, aminek magamra zárhatom az ajtaját, ami lehetőleg hangszigetelt és nem hallom a világ zaját! Nagyon szeretném.. Belefáradtam, megkeseredtem.

Igen, emlékszem a postjaimra, amiben az együttélés édes örömeiről számoltam be nektek. Na most már egy lexikonnyi cáfolatom van rá. Amég nem muszáj, ne kössétek össze az életeteket senkivel sem! Mindkettőtök érdekében. Élvezzétek ki a szabadságotok minden pillanatát! Nem függetlenségre és divatosan szólva szingliségre vágyom, inkább csak magamra. Önző vagyok. Na és? Szerintem ennyi mindenkinek kijár. Talán ha nem lenne összezárva két dudás egy csárdába, akkor jobban működne ez az egész. Lehet, de erre sincsen garancia. Igen, azt is mondtam, hogy carpe diem, de lehet hogy ahhoz egy álomhajó is kellene…

Carpe diem

Na most már aztán elég a hallgatásból!

Jó ideje nem írtam. Ez több okból kifolyólag alakult így. Egy részt, mert sok mindenem volt, de időm speciel nem-vagyishát magamra semmisem-, más részt mert az iszonyatos érzelmi hullámzásaimat, völgyeimet és hegyeimet nem szerettem volna megosztani Veletek. Volt itt összepakolom a cuccaimat és elköltözöm, otthagyom az egyetemet, elegem van belőled, aztán meg nagyon szeretlek, majd ismételten háború. Most egy kicsit lecsendesedett a vihar. A nagy veszekedéseket általában kiborulások követik, amiket átélni egy örökkévalóság, viszont ilyenkor tudjuk csak igazán érzékeltetni a másikkal, mik azok a dolgok amik zavarnak benne és a viselkedésében és mik azok amiket szeretek. Persze mindehhez az járult hozzá igen nagy százalékban, hogy alig voltam itthon (Pomázon), és ha netán itthon voltam, akkor sem Vele voltam, hanem a laptopommal, jegyzeteimmel, könyveimmel és a letargiámmal. A lényeg nem változott és a követelmények sem, csakis a hozzáállásomat tudtam manipulálni és magamba erőszakoltam a gondolatot, hogy igenis elég, hogy görbüljön. De ha nem, az sem baj, hiszen szemtelenül fiatal vagyok és az, hogy angolul hallgatok, semmiképpen sem válhat hátrányomra. Tehát: feladtam a megfelelni akarást, a görcsös felkészülést, és most már csak magamért csinálom amit, és ez egy igencsak kellemes állapot. Nem tudom meddig tudom tartani magam ehhez a megállapodáshoz (amit a belső énemmel kötöttem), valószínűleg lesz még fedáp, de most már tudni fogom, hogy utána sokkal jobb lesz. De tényleg!

Ami pedig igazán átsegített a krízishelyzeten, az nem bennem lakozik, hanem a környzetemben. Anyuék és a barátok-még ha ritkán is látom őket- olyan érzelmi töltetet adnak nekem, amit még akkor sem éreztem, amikor sokkal gyakrabban találkoztam velük. Talán tényleg igaz a mondás, miszerint el kell távolodnod ahhoz, hogy közelebb kerülj. Emiatt is merült fel bennem a költözés gondolata, amit a mai napig tolok magam előtt és csak görgetem, görgetem, arra várva, hogy hátha elgurul, de ha mégsem, meglépem. Talán tényleg nem jó 19 évesen feleségeset játszani, túl korán, túl sok konfliktust szül, még akkor is, ha amúgy egymásnak vagyunk teremtve. Talán erre még ráérek.. Sok talán, de ilyenkor jut eszembe imádott nagymamám mondása: (Ne haragudjatok, de ezt most szó szerint kell idéznem )- ,, Majd csak szarik a kutya valamit.” Na és hogy ez a bölcs mondás vezéreljen, eldöntöttem, hogy az akadályok és a létbizonytalanság ellenére igenis élvezni fogom életet! Ha összegyűlik valamennyi pénzem, elköltöm, ha úgy érzem be kell rúgnom, megteszem, ha egyedüllétre van szükségem leköltözöm Rékához egy hétvégére, ha két tábla csokit kívánok meg 10 percen belül, akkor meg is eszem, nem számolva a következményekkel , ha ideges vagyok, futok egyet, és ha nem akarok tudomást venni a nyomorúságról, akkor előkapok egy jó kis könyvet. Kezdetnek nem is rossz. Túl rövid az élet!