Otthonom

Napok óta gondolkodom, hogy vajon hogyan oszthatnám meg Veletek, ami velem történik és bennem zajlik. Nem olyan egyszerű a feladat, pedig nagyon szeretném kiadni magamból minden örömömet és bánatomat.

Péntek óta újra Pesten élek. Pest egy eldugott kis szegletében, védve a város zajától egy meseszép parkban, ahol hemzsegnek a madarak, ahol friss a levegő és ahol végre otthonomra leltem. Lassan másfél éve nem éreztem ilyet, kivétel persze amikor hétvégenként hazamentem, de itt fent, a nagy városban még nem éreztem ilyet. A lakásom egy 30 nm-es kis ékszerdoboz, maga a csoda, szerelem volt első látásra (és mint tudjuk ruhát vásárolni is csak így érdemes ). Annyira jó érzés hazatérni! Kuckós meleg van és otthon illat, reggelente szó szerint hasamra süt a nap, esténként pedig csak állok az ablakban és forró teát kortyolgatva adom át magamat az érzésnek, hogy újra tél van. A hó szakad, ma estére már minden hófehér és pihepuha, végre úgy érzem visszataláltam, megtaláltam önmagam. Hónapok óta tudtam, hogy meg kell hoznom ezt a döntést, féltem tőle, de a jelen azt bizonyítja valóban ezt kellett tennem. Boldog vagyok és kiegyensúlyozott-ami a magammal való kapcsolatomat illeti..

A kettőnk dolga semmiben sem változott. Kevesebbszer találkozunk, de akkor is csak veszekedünk-mindig is tudtam, hogy problémáim vannak a könnycsatornáimmal, de manapság állandóan csőtörés van. Igen, most nevetek a “nyomoromon”, de közel sem olyan vicces a helyzet. Néha olyan érzésem van, hogy vadidegenek lettünk, közös múlt nélküli emberek, akik elbeszélnek egymás mellett. Nem tudja már mire vágyom igazán, de én sem vagyok már az elképzeléseihez illő. Ilyenkor mi a teendő? Mi magunk sem tudjuk, egyikünk sem volt még ilyen helyzetben és nagyon súlyos a döntés. Számtalanszor felmerült már a különválás gondolata, de valahogy mégsem merjük megtenni, naivan remélünk és bízunk abban, hogy még vissza lehet fordítani az időt, de attól félek túl sok már a tüske és a fájó gondolat ahhoz, hogy egymásra találjunk önmagunkban. Lehet, hogy én már feladtam? De ugyanakkor hiszem, hogy nem múlhat el minden ilyen rövid idő leforgása alatt!

Ami a rosszban a jót jelenti az az otthonom. Hogy van újra saját otthonom!

Mit is akarok?

Rájöttem melyik sorozatra kezd hasonlítani a baráti társaságom: a Született feleségekre. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma felhívott az egyik becsületbeli tag. Életünk akár a feleségeké, a problémáink dettó, a beszélgetéseink témái pedig általában a következők lettek: sütés-főzés, anyós-após, takarítás, kapcsolatépítő tréning, együttélés, gyerekek, házasság..  Viccesen hangzik, de ha jól belegondolok tényleg ezek lettünk. Hát normális ez?  Átlagosan 22 évesek vagyunk. (Én még ehhez képest is szemtelenül fiatalnak mondhatom magamat.) Természetes ha az ennyi éves lányoknak ebből áll az élete? Gyakran felteszem maganak ezt a kérdést, főleg mostanában. Én lehet, hogy még nem szeretnék-gondolatban sem- feleség lenni.

Haláli hétvége

Mivel hallottam valakitől, hogy elege van abból,hogy mindig szomorú dolgokról írok-amire egyébként megadtam neki a választ-,így hát most egy pár szót írnék röviden, tömören a hétvégémről:

Halloween partihoz híven sikerült kis hijján meghalnom, de mint utólag rájöttem, jobban voltam másnap, mint akik nem haltak bele. Utólag is bocsánatot kérnék a kellemetlenségekért és az oly korai távozásomért. Otthon még a nagy fehér kormánykerékkel elvezettem Bécsig, de aztán időben nyugóvóra tértem. Másnap mintha kicseréltek volna, frissen és üdén ébredtem, majd folytatódott a móka abban a bizonyos vendéglátóegységben. Magasröptű beszélgetések, interjúvolók és interjúalanyok, forró csokik, teák és szendvicsek, pszichológiai szaktanácsadás és nagy-nagy röhögések. Hát nem tudom, hogy mondtam- e már, de Értetek mindig érdemes hazamenni! :$