Egy kinyitott ajtó, négy-öt óra bőgés és egy doboz csuromvizes papírzsepi után már tudom, milyen hülyék vagyunk mi nők (emberek).. Igazán csak akkor tudjuk meg mit jelentett számunkra, ha már majdnem elveszítjük. Olyankor vége a könnyelmű kijelentések időszakának és félni kezdünk. Elgondolkodtam, hogy vajon attól félek-e, hogy ki leszek nélküle és mennyire magányos.. de hamar rájöttem, hogy nem. Attól félek, hogy Ő nem lesz nekem, hogy mi nem leszünk.. Tovább sírtam, bánva a pillanatot, amikor kinyitottam azt az átkozott ajtót, amikor megcsörrent a telefonom. Női önbecsülésemet, eszemet és büszkeségemet félretéve úgy döntöttem maradok az érzelmeknél. Nem tudok kemény csaj lenni, aki átvágja Őt és saját magát is, azért, hogy jobban megbecsüljék, hogy később jobb legyen. Hirtelen vagyok és szentimentális. Az eszemet nem használom fölöslegesen
, főleg akkor nem, amikor az érzelmileg túlfűtött pillanat magával ragad. Gyarló a nő (az ember), leginkább akkor, ha olyan típus amilyen én vagyok.. De hát nem tudom szépíteni. Szeretem és nem éredekel, ha különbözünk és az sem, ha egy csomót veszekedünk, mert így legalább nem márcos és nem unalmas az életem. Nem szeretnék más lenni, az szeretnék maradni, aki mellette vagyok. Ha lehet még nagyon sokáig..
Nálam ma éjjel a “házasélet versus szinglicsaj” csatában az előbbi győzött..

