Kezdődik a görcsös akarás, amit már annyira hiányoltam.. Kezdek becsavarodni.
Könyvek és jegyzetek hevernek a szoba különböző pontjain, tervezgetős cetlik váltották fel az asztallapot, a fejem tele van időpontokkal, határidőkkel, és a gondolattal, hogy nem érem utol magam. A vonaton megtört fiatalok magolnak, és negatív életszemléletük fix, hogy rád ragad, a közös email címen ismét özönlenek a levelek, végre mindenki tiszta ideg.. Miért törvényszerű ez a féléves rendszer? Miért nem lehet nyugiban, egymás (és önmagunk) kicsinálása nélkül lebonyolítani a vizsgaidőszakokat? Mi lenne ha el tudnék vonatkoztatni attól az apró, frusztráló gondolattól, hogy ha nem sikerül a complex examem, akkor nem sok jövőm van ezen a szakon? Miért nem tudom úgy felfogni ezt az egészet, mint egy gyönyörű részét az életemnek, és miért kivégzésszerűen gondolok rá? “Azok a csodálatos egyetemista évek…” Szüleink miért így emlékeznek rá? Valamit rosszul csinálunk, vagy tényleg a rendszerrel van a gáz? Én semmit sem csinálnék szívesebben, semmi mást nem választanék helyette, mert ez az amit tanulni akarok, és mégis nyögve nyelősen kúszok felfele, néha zuhanok is egy nagyot, aztán meg még mindig ugyanott tartok.
Legyen már vége!!!
