Azon kezdtem el töprengeni, hogy hogy lehet minden ennyire múlandó és ilyen rövid. Ezen a kérdésen nem szoktam nap mint nap filozofálni, de a legújabb információim szerint sok mindennek vége szakadt az elmúlt hetekben. Életnek, szerelemnek.. na de hogy is van ez? Sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni az időről, várni, hogy gyorsabban múljon, hogy végre itt legyen az a nap, amire már annyira készülünk, és ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy talán ezek a napok az utolsók, amiket együtt töltünk, és nincs tovább. Kavarog a gyomrom és tele vagyok fájdalmas érzelmekkel, pedig én mostanában senkit sem veszítettem el. A puszta tudat, hogy mit érezhet… Végigfut a hátamon a hideg és a sírás kerülget. Amikor elveszítünk valakit, akár véglegesen, akár csak egy bizonyos időre, megszakad a szívünk és a heg soha többé nem gyógyul be. Bármi ami rá emlékeztet felszakítja a sebeket és görcsbe rándul a gyomrunk megfeledkezve minden másról, ami körülvesz bennünket. Legyen szó egy családtagunkról, barátról, szerelemről, a váratlan veszteség örökre belevésődik az emlékezetünkbe. Hogy lehet így élni tovább? Van, hogy elég pár év, hogy talpra állj, de az keserves küzdelem; viszont van, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy jobb legyen. Emberi mivoltunkhoz hozzátartozik mások elvesztése, de ez az érzés az, amitől a legerősebb lélek is romokban hever. Gyűlölöm a szót, a gondolatot, a tényt, hogy valamikor minden véget ér..

 

,,Tudsz-e sírni fájó könnyeket,
Ólomsúlyú éber éjszakán,
mikor a gondok meggyötörnek,
elfog a félelem, rád tör a magány.
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

Tudsz-e sírni, mint a kisgyermek,
ha becsapták, vagy megverték talán,
mert jót akart, mégis rosszat tett,
s könnyeivel ott áll most árván?
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

Tudsz-e sírni, a boldogságtól,
örömkönnyzáport hullatván?
Tudsz-e sírva nevetni, úgy derülni,
kacagva, akár egy jó tréfán?
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?”