Márciusig nem tudtam mi az, elveszíteni valakit. Sokszor írtam már a veszteségekről, leginkább szerelmi témakörben, de akkor még nem tudtam, hogy az igazi veszteség örökre szól, és utána egy olyan űr marad a lelkedben, amiért senki és semmi sem kárpótol.
Négy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy szavakba tudjam önteni a lelkemet. Erre pedig azért volt szükség, mert nem tudok együtt élni a hiánnyal, és bíztam benne, hogy majd így megváltozik valami. Talán így is lesz..
Amikor elveszítesz valakit, akit születésed pillanatától fogva ismersz, akinél jobban senkit sem szeretsz ezen az igazságtalan és aljas világon; aki ott volt életed minden fontos és apró pillanatában.. akkor kártyavárként összeomlik minden: a tested, a lelked, az életed. Nincs senki, aki a helyére léphetne, mert Ő pótolhatatlan. Ő maga volt a csoda.
Rettenetes űr van a szívemben. Félek az egyedülléttől, rettegek a gondolataimtól, a fényképektől, az emlékektől.. mindentől, ami Rá emlékeztet. Nem merek takarítani, mert mi van, ha előkerül valami, amit ő kapott, amit ő írt, ő adott. Leírhatatlan és élesen fájdalmas érzés, semmihez sem hasonlítható. Próbálok struccpolitikát folytatni, és élni az életemet, ahogyan Ő és mindenki szeretné, de NEM MEGY! Nem vagyok erős, mint Ő. Gyenge vagyok, végtelenül szerencsétlen és gyenge.
Tudtam, hogy egyszer írni fogok, és tudtam, hogy fájni fog, de az, hogy most kopognak a könnyeim ezen a billentyűzeten, az már nekem is sok. Hogy tudnék megbirkózni ezzel a feladattal? Hogy tudnám továbbélni az életemet, ha Ő már nem lehet velem? Nem akarok ünnepeket, nem akarok karácsonyt, nem akarom az esküvőmet és nem akarom, hogy a gyerekeim nélküle nőjenek fel, mert amit ő adhatott volna nekik, azt már semmi sem pótolhatja.
Most visszadugom a fejemet a homokba, és belemosolygok ebbe az átkozott világba, hadd higgye mindenki, hogy minden rendben van.
Végre. Annyira vártam, hogy megírd ezt a bejegyzést. Az elején naponta többször néztem az oldalt, aztán megértettem, hogy erről írni nem megy egyik napról a másikra.
Nem hinném, hogy gyengének kellene mondanunk azt, aki gyászol. Nem hinném, hogy Ő azt szeretné, hogy állandóan mosolyogj a külvilág felé, miközben belül valami egészen mást érzel. Az érzéseid nem tesznek gyengévé, a tetteid pedig megmutatják, hogy igenis
rettenetesen erős vagy!
Egy olyan tragédia történt, aminek még nagyon nem volt itt az ideje. Hiszem, hogy Ő még nagyon sokat tudott volna tenni ebben a világban, és a hiánya valóban pótolhatatlan. Nem csoda, ha úgy érzed, ezzel nem tudsz megbírkózni. Biztos lehetsz benne, hogy ez az esemény sok embert mélyen megérintett, hát akkor Neked, aki mindennél jobban szeretted Őt, mekkora feladat ezt feldolgozni? Kimondhatatlan, nagy feladat, ami egész életedben elkísér.
Biztosan fáj, ha írsz Róla, de én úgy érzem, ez segíthet egy kicsit. Én például szívesen olvasnék Róla. Bármit. Rövidet, hosszút, régit, közelit, nevetőst, síróst. Szeretném jobban megismerni, mert úgy gondolom, érdemes.
Néha eljön az a pillanat, amikor már semmi más nem segíthet, csak ha kiírom magamból a bánatomat.
Mindenképpen olvasni fogsz még Róla, és remélhetőleg sok minden másról is!