Karácsony. Eddigi kedvenc ünnepem, mostanra pedig egy gyomorgörcs, ami elől nincs menekvés. Már lassan kajáért sem merek boltba menni, mert mindenhol emberek tömkelege tapossa, lökdösi védtelen társait. Pánikroham van. Mindenki arra törekszik, hogy minél több dolgot tudjon felhalmozni karácsonyig, és aztán pedig kidobni. Vonatkozik ez ételre, díszekre, ruhákra, ajándékcsomagokra, műszaki cikkekre és játékokra. Idegbeteg, megfeszült, vérágas szemű emberek mindenütt, akikben megszűnt létezni a karácsonyi szellem. Gépszerűen rakosgatják a halmokat kosaraikba, majd aztán komoly szemöldökráncolások közepette fürkészik a számlát: Hogy fizessem ki? Ilyen világot élünk, és én nem akarok ebből részesülni. Még ha vákuumszerű is ez a hullám, én akkor is ellenállok. Nekem erre semmi szükségem. Lesz ajándék, de minimális. Helyette szeretet lesz, még ha ez közhelyesen is hangzik. Aztán csak túl leszünk ezen is, és kezdődik egy új, remélhetőleg sokkal boldogabb év.

És most, hogy így jobban belegondolok, lehet, hogy a szánalmas nem is én vagyok.

Volt szerencsém részt venni egyházismeret órán  az elmúlt évek valamelyikében, amit egy floridai teológus professzor tartott nekünk. Az óra maga rettenetesen töményre sikeredett, nehezen tudtunk vele azonosulni, mi, huszonévesek. Azonban a professzor úrral egyszer egy bögre kávé mellett érdekes beszélgetésbe keveredtem, aminek kapcsán feltettem a kérdésemet. Azt a kérdést, amire szerintem sokan kerestük már a választ, de sohasem találtuk.

Mégis mit jelenthet a mai kor embere számára a Tízparancsolatban a ,,Ne paráználkodj!”?

Persze gondolhatjátok, hogy ez azért így elég meredek, mármint a kérdésfeltevés, és egyáltalán ez az egész helyzet, de abban a pillanatban, ez nem tűnt kivitelezhetetlennek. Úgy éreztem, tudnom kell mit gondol róla egy teológiában jártas ember (ha már Laci atyát mégsem vonhatom ez ügyben kérdőre).

A válasz annál is meglepőbbre sikeredett. Elmondta, hogy ha mai nyelvre kellene lefordítania ezt a parancsolatot, és átültetnie a modern kor világába, akkor vegyünk egy pofon egyszerű, hétköznapi példát. Akárkivel érzelmi kapcsolatba keveredünk, akarva-akaratlanul neki adunk egy darabot a lelkünkből, és így már sosem leszünk képesek a jövőbeli nagy Ő-nek teljes egészében odaadni magunkat. Mindig ott motoszkálnak majd a fejünkben az emlékek, a megélt, a (meg nem élt, de) vágyott pillanatok; hogy jól döntöttünk-e anno, hogy elhagytuk; és ezek a dolgok megakadályoznak minket abban, hogy minden erőnket beleadjuk életünk kapcsolatába. Nyilván ez a helyzet súlyosbodik a partnerek számával egyenesen arányosan, ezért próbáljuk meg úgy élni az életünket, hogy a későbbiekben ne kelljen a múlton töprengenünk.

Miután meghallgattam, a naeztjólmegszívtam volt az első gondolatom, mint ahogyan szerintem a korombeli többségnek, és ráébredtem, hogy ez már törvényszerűen mindig így lesz. És nem azért, mert egy teológus professzor mondta, nem azért mert a Tízparancsolatban bele van írva, hanem mert ha jobban belegondolunk sohasem feledheted a múltat. Csinálhatsz úgy, mintha mi sem történt volna, de mindig is ott lesz az a bizonyos motoszka életed egy- és sokfejezetes fiúiról a fejedben, sohasem fogod elfelejteni, hogy ők is részei voltak az életednek.

Mégis mit tehetsz? A múlttal semmit. Fogadd el, és törekedj arra, hogy a jövőbeli könyvedben minél kevesebb rövid fejezet legyen.

Négy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy szavakba tudjam önteni a lelkemet. Erre pedig azért volt szükség, mert nem tudok együtt élni a hiánnyal, és bíztam benne, hogy majd így megváltozik valami. Talán így is lesz..

Amikor elveszítesz valakit, akit születésed pillanatától fogva ismersz, akinél jobban senkit sem szeretsz ezen az igazságtalan és aljas világon; aki ott volt életed minden fontos és apró pillanatában.. akkor kártyavárként összeomlik minden: a tested, a lelked, az életed. Nincs senki, aki a helyére léphetne, mert Ő pótolhatatlan. Ő maga volt a csoda.

Rettenetes űr van a szívemben. Félek az egyedülléttől, rettegek a gondolataimtól, a fényképektől, az emlékektől.. mindentől, ami Rá emlékeztet. Nem merek takarítani, mert mi van, ha előkerül valami, amit ő kapott, amit ő írt, ő adott. Leírhatatlan és élesen fájdalmas érzés, semmihez sem hasonlítható. Próbálok struccpolitikát folytatni, és élni az életemet, ahogyan Ő és mindenki szeretné, de NEM MEGY! Nem vagyok erős, mint Ő. Gyenge vagyok, végtelenül szerencsétlen és gyenge.

Tudtam, hogy egyszer írni fogok, és tudtam, hogy fájni fog, de az, hogy most kopognak a könnyeim ezen a billentyűzeten, az már nekem is sok. Hogy tudnék megbirkózni ezzel a feladattal? Hogy tudnám továbbélni az életemet, ha Ő már nem lehet velem? Nem akarok ünnepeket, nem akarok karácsonyt, nem akarom az esküvőmet és nem akarom, hogy a gyerekeim nélküle nőjenek fel, mert amit ő adhatott volna nekik, azt már semmi sem pótolhatja.

Most visszadugom a fejemet a homokba, és belemosolygok ebbe az átkozott világba, hadd higgye mindenki, hogy minden rendben van.

Tény, hogy feje tetejére állt a mesevilág. Nyár van, és itthon ülök a gyerekszobában könnyeimet morzsolgatva.. Szaladnak a napok, mindjárt szeptember. Hiányoznak a barátok, hiányzik a Balaton és minden, ami eddig hozzátartozott a szünethez. De most erre nincs idő, vagy ha van is, csak sokkal kevesebb.  Anya lettem, házvezetőnő, ápolónő és feleség… Olyan gondokkal kell szembenéznem nap, mint nap, amikkel még sohasem szembesültem, de bírom a gyűrődést, talán sokkal jobban, mint azt eleinte hittem. Valahogy úgy megy ez, hogy kifele erős, legbelül romokban, és tök egyedül. Nevetségesen hangzik, hogy a történtek ellenére magamat sajnáltatom a világhálón, hiszen most nem rólam kell, hogy szó essen, hanem arról a nőről, akit joggal mondhatok példaképemnek, aki most is olyan erős, hogy le a kalappal, pedig Ő sem számíthat senkire, csak leginkább önmagára. Úgyhogy amint kiírtam magamból, ami bánt, újult erőre kapok és csinálom a dolgom, mert sosem jutunk előrébb, ha engedünk a padló-effektusnak. Szeretnem kell és rengeteget adnom, hogy a teher amit eddig a vállán hordozott átkerüljön az enyémre és tovább forogjon a világ amit Ő épített fel és aminek védőburkában éltük eddigi életünket. Minden megy tovább, csak kicsit másképp. Ha egyedül, hát egyedül, de megteszem.. Érte bármit, és MINDENT!    

Ezek a kérdések legalább annyira foglalkoztatnak, mint az, hogy az ásítás miért ragadós..

Idén először: