Pech

Az ágyban fekszem hőemelkedéssel, náthásan, végelgyengüléstől szenvedve, míg inkább pakolnom kellene, hiszen holnap kezdődik a balatoni nyár, de hát valahogyan most mégsem megy..

Miért is lenne más az én formám? Vége ennek az átkozott évnek, itt lenne az alkalom a felüdülésre, és én az ágyban fetrengek egy százas zsepi társaságában életfájdalommal telve. Nyugi, pajtikáim, már dolgozom az ügyön, és természetesen, ha törik, ha szakad, ott leszek, csak még az kérdéses, hogy milyen minőségben. Legalább ma lesz időm végiggondolni, hogy hogyan lehet másfél hétnyi ruhát – meg eztmegazt – összepakolni egy kis bőröndbe, kitalálni, hogy hogyan kapjak levegőt, alaposan végiglapozgatni a TV csatornákon gyagya sorozatokat nézve, és forró, mézes teát kortyolgatni a harmincnyolc fokos melegben. Régen volt már ennyi időm a semmire. De mivel hogy a hasznosat tevéshez befektetett energia szükséges, a jelenlegi energiaminimumon képtelen lennék bármibe is belefogni. Így hát marad a várakozás, hogy holnapra talán jobban leszek, és frissen, üdén, és egészségesen vethetem bele magam az idei első, nyári, balatoni éjszakába.   

                            

Summertime

Itt van a félév vége. Akármit is alkottunk a mai UV-n, az idei nyarunk kezdetét vette, most már hivatalosan is. Megkezdődhet a nyári időszámítás, a reggel sokáig alvás, a vizsga miatt nem parázás, a dinnye és őszibarack, a napozás (sürgősen!), a sok-sok ásványvíz, a grillezés, a buli buli hátán… Végre!!!

Az elkövetkező napok és hetek keszekuszaságába megpróbálok majd valamiféle rendszert álmodni, de közel sem olyan egyszerű a történet. Ismét három felé szakadok, bejárom majd azt a szokásos háromszöget, ruhák itt, ott, amott és valószínűleg amire a legnagyobb szükségem lesz, az valamelyik másik városban.. Őrület és idegbaj, de most legalább már más lesz a tárgya: nem a vizsgák és a tanulás, hanem az utazás és programozás.

Ami biztos: A héten nagyváros, szombaton Pablo szülinap, azaz Balaton, majd jövő hét Kaposvár, 10-e Zamárdi ( ), utána valószínűleg ismét Budapest.. de hogy mi következik ez után, azt magam sem tudom. Valószínűleg ugyanezen az útvonalon ingázom majd fülhallgatóval, laptoppal, bőrönddel, ismét én leszek az utazó (MÁV-os) nagykövet.

Apropó MÁV… Természetesen az egyenes járatot eltörölték a nyárra, így a tegnapi feljutásunk kicsit kalandosra sikerült. Még szerencse, hogy “művészúr” velem volt, mert én már feladtam volna félúton. Elkeverdtünk Dombóvárra, hogy elkapjunk egy pécsi vonatot, ami aztán kerek egy órát késett.. és a dombóvári állomáson csövezve azon töprengtem, hogy lehet ekkora **** Magyarország. Mondjuk ez csak még több erőt ad az egyetemhez..   

Na de ugye nyár van és semmi baj! Jöhetnek a merész színek, meg a fehér és tengerész, a csini fürdőruhák, a szalmakalap és napszemüveg, strandtáska, papucs, naptej és az UV szűrős hajspray; pancsi a Balatonban, és még lehet, hogy a tengerben is ( ), csudafinom koktélok és napfelketéig tartó partizások.. légkondi, regények, fagyi és jégkrém,  jégkása és egészségtelen társai, hamburger a kikötőben, főtt kukorica,  romantikus séták a parton… Pontosan ez az amire vágyom! Ugyanaz az érzés 20 éve..

Azon kezdtem el töprengeni, hogy hogy lehet minden ennyire múlandó és ilyen rövid. Ezen a kérdésen nem szoktam nap mint nap filozofálni, de a legújabb információim szerint sok mindennek vége szakadt az elmúlt hetekben. Életnek, szerelemnek.. na de hogy is van ez? Sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni az időről, várni, hogy gyorsabban múljon, hogy végre itt legyen az a nap, amire már annyira készülünk, és ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy talán ezek a napok az utolsók, amiket együtt töltünk, és nincs tovább. Kavarog a gyomrom és tele vagyok fájdalmas érzelmekkel, pedig én mostanában senkit sem veszítettem el. A puszta tudat, hogy mit érezhet… Végigfut a hátamon a hideg és a sírás kerülget. Amikor elveszítünk valakit, akár véglegesen, akár csak egy bizonyos időre, megszakad a szívünk és a heg soha többé nem gyógyul be. Bármi ami rá emlékeztet felszakítja a sebeket és görcsbe rándul a gyomrunk megfeledkezve minden másról, ami körülvesz bennünket. Legyen szó egy családtagunkról, barátról, szerelemről, a váratlan veszteség örökre belevésődik az emlékezetünkbe. Hogy lehet így élni tovább? Van, hogy elég pár év, hogy talpra állj, de az keserves küzdelem; viszont van, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy jobb legyen. Emberi mivoltunkhoz hozzátartozik mások elvesztése, de ez az érzés az, amitől a legerősebb lélek is romokban hever. Gyűlölöm a szót, a gondolatot, a tényt, hogy valamikor minden véget ér..

 

,,Tudsz-e sírni fájó könnyeket,
Ólomsúlyú éber éjszakán,
mikor a gondok meggyötörnek,
elfog a félelem, rád tör a magány.
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

Tudsz-e sírni, mint a kisgyermek,
ha becsapták, vagy megverték talán,
mert jót akart, mégis rosszat tett,
s könnyeivel ott áll most árván?
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

Tudsz-e sírni, a boldogságtól,
örömkönnyzáport hullatván?
Tudsz-e sírva nevetni, úgy derülni,
kacagva, akár egy jó tréfán?
Tudsz-e sírni, zokogni igazán?”

 

Nincs is annál jobb, mint..

.. egy hatalmas kockás pléden pihizni a Margitsziget kellős közepén, egy lombos fa hűs árnyékában. Próbáltátok már? Ha igen, tudjátok miről beszélek, ha pedig még nem.. feltétlenül pótoljátok az élményt. Mert ez az. Első utunk a KFC-be vezetett, ahol feltankoltuk a piknik kosarat, így a jéghideg görögdinnye és ásványvíz mellett fűszeres, panírozott csirkecombik és -szárnyak, sültkrumpli és káposztasaláta is gazdagította az éléstárunkat. Miután már mozdulni sem bírtunk, és kinyúlva fetrengtünk a nagy kockáson, hirtelen csaholásra lettünk figyelmesek, és mikor felemeltük a fejünket láttuk, hogy két kutyus (név szerint Csoki és Szamóca) betámadta a KFC-s dobozunkat, ami tele volt csontokkal. Miután jóllakattuk a társaságot és kiörömködtük magunkat, úgy döntöttünk, hogy bevetjük a jó öreg játékot: Ország, város.. (persze angolul ). Végül este hat körül sikerült hazapakolnunk a cókmókunkat. Hogy mi hiányzott? Talán a víz, a tó, a fürdőruha, de ezeket az apróságokat leszámítva tökéletes volt! Pár órára megfeledkezni a munkáról, a kötelességekről, a világról.. Júliusban folyt. köv. a Balatonon!

 

Nouvelle Vague

Hála Leonának :

 

Kezdődik..

Kezdődik a görcsös akarás, amit már annyira hiányoltam.. Kezdek becsavarodni.

Könyvek és jegyzetek hevernek a szoba különböző pontjain, tervezgetős cetlik váltották fel az asztallapot, a fejem tele van időpontokkal, határidőkkel, és a gondolattal, hogy nem érem utol magam. A vonaton megtört fiatalok magolnak, és negatív életszemléletük fix, hogy rád ragad, a közös email címen ismét özönlenek a levelek, végre mindenki tiszta ideg.. Miért törvényszerű ez a féléves rendszer? Miért nem lehet nyugiban, egymás (és önmagunk) kicsinálása nélkül lebonyolítani a vizsgaidőszakokat? Mi lenne ha el tudnék vonatkoztatni attól az apró, frusztráló gondolattól, hogy ha nem sikerül a complex examem, akkor nem sok jövőm van ezen a szakon? Miért nem tudom úgy felfogni ezt az egészet, mint egy gyönyörű részét az életemnek, és miért kivégzésszerűen gondolok rá? “Azok a csodálatos egyetemista évek…” Szüleink miért így emlékeznek rá? Valamit rosszul csinálunk, vagy tényleg a rendszerrel van a gáz? Én semmit sem csinálnék szívesebben, semmi mást nem választanék helyette, mert ez az amit tanulni akarok, és mégis nyögve nyelősen kúszok felfele, néha zuhanok is egy nagyot, aztán meg még mindig ugyanott tartok.

Legyen már vége!!!

És íme..

.. az elmúlt egy hónap eseményeit, és főbb gondolatait röviden-tömören összefoglaló post, ami külső nyomás hatására született utólagos bocsánatkéréssel.

Egy boltkóros naplója

Tudatosan

Ugyan nem tudatosan, de  egyre tudatosabban élek. Ezt csak mostanában veszem észre. Talán a vészesen közeledő nyárnak köszönhetően, talán az egymagamban töltött hasznos gondolatokkal teli perceknek, de a lényeg az, hogy egyszercsak elkezdtem. Lehet, hogy ez az “apróság” csak nekem okoz ekkora örömet, de azt hiszem még hasznomra válhat a későbbiekben.

Nagyon NŐ (??)

Már egy ideje érlelődik bennem egy post, melynek témája az a bizonyos két betűs szó lett volna, de ez az elmúlt napokban némileg módosult.. Egy héten belül kétszer is hallottam ezt a kifejezést -,,nagyon NŐ”- és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miképpen lehet valaki “nagyonnő” a mai világban. Pedig van ilyen, hiszen a kifejezést nem én találtam ki, férfiak szájából hallottam, tehát egy létező fogalom, csak éppen nekünk nőneműeknek, -azon túl, hogy dícséretnek fogjuk fel- nem mond túl sokat.

Arra, hogy hogyan lehet nő a nő már megszületett a válasz egy bizonyos könyvben, amiről már mindenki hallott. Én most álltam neki másodszor és egyre több mindenben nem értek egyet amúgy iskolázott írójával. (Mindamellett, hogy az elmúlt néhány hétben óriási lelki erőt adott nekem..) Aki olvasta, pontosan tudja milyen nézetet közvetít a könyv: A nő önmagában kell, hogy nő legyen, nem valaki által, nem valakihez viszonyítva.. Igen? És azt hogyan csinálja? Szerintem csak valakihez viszonyítva lehet valaki nő, és ez a valaki általában egy férfi kell legyen -tehát aki elő tudja csalogatni a nőből a benne rejlő NŐ-t. Miért is? Én személy szerint akkor érzem magam nőnek, ha annak látnak és úgy viselkednek velem, ahogyan egy “hölgyhöz” méltó. Ebbe beletartozik a figyelem, kedvesség, udvariasság, finom bókolás, a gáláns cselekedetek, a biztonságérzet, és még igen hosszú a lista.  Lányok! Tegyétek a szívetekre a kezeteket! Magatoktól hogyan érzitek magatokat nőnek, ha nem kaptok pozitív visszajelzéseket ,és nem kerültök olykor-olykor a figyelem középpontjába? A válaszom sehogy. Persze előfordulhat, hogy véresen feminista olvasóim most kikelve magukból ellenállnak, de ez akkor is így van, így kell lennie. Baromira nem értek egyet a szerepek felcserélődésével, mert ezzel megszűnt a férfi férfi lenni, és a nő nő. Nem tartom magam konzervatívnak, és abban tökéletesen egyetértek, hogy a szerepeknek ki kell egyenlíteniük egymást (azaz nem szakadhat minden a nő, de a férfi nyakába sem), de nem billenhet el az egyensúly valamelyik irányba. Egy férfi ne uralkodjon a nőn, de adja meg a biztonságot és tartást a párjána,k és segítse amiben tudja; a nő pedig ne akarja mindenben helyettesíteni a férfit -ne ő legyen a családfenntartó, még ha dolgozni kénytelen is, ne apuka menjen gyesre, és ne apuka mosson-főzzön-takarítson és gyereketneveljen, csak segítsen benne (mindemellett lenyírhatja a füvet, kicserélheti az égőket, megszerelheti a műszaki cuccokat és bevásárolhat… és még számtalan módón elláthatja a ház körüli teendőket). Ez most egy kicsit sarkalatosra sikeredett, de a lényeget azt hiszem mindnyájan értitek.

Visszakanyarodva az eredeti kérdésemhez: ha egy nő úgy tud igazán nő lenni, hogy éreztetik vele, akkor hogy tud nagyonnő lenni? Hogy nagyon éreztetik vele?

a  NŐ:

 

És a nagy sikerre való tekintettel, íme a Nagyon NŐ 2,  kedves pajtásom blogjáról.